Az emberség felé

Az ajtóban találkozom önmagammal, sosem látott öregember, de akár én is lehetnék, sőt, talán én vagyok, harminc, negyven év múlva. Görnyedt hátamon nehéz időket cipelek, örömök, tragédiák sorát, elveszített barátok, családtagok árnyképeit. Ráncos arcomon a vég közelsége, minden redő közelebb visz a sírhoz. Lelkemen óriási sziklák, el nem olvasott könyvek serege, felesleges sértések, veszekedések sora, ki nem mondott szerelmes, ölelő szavak milliárdja.

Egy pillanatra átsuhan rajtam, hogy segítek nehezen járó öreg-magamon, átölelem a vállát, kinyitom az ajtót, megnyomom a lift gombját, felkísérem, eligazítom önmagam, „Köszönöm” – mondanám magamnak, a fiatalemberben saját lényemre ismerve, de persze semmi ilyesmi nem történik. Rohanok, dolgom van, ezernyi indokot, feladatot fel tudnék sorolni, meg amúgy is, majd segít más, szépen, fiatalosan elrobogok az aggastyán mellett, még csak vissza se nézve, át se gondolva, éppen csak egy kicsit bánva. A szokásos apró, hétköznapi bűnök egyike, két másodperc múlva már el is felejtem, visszagubózom, megszűnik a világ, és csak én maradok, én és a bajaim, vágyaim, satöbbi, satöbbi, satöbbi. Önnön magával eltelt lepke.

Nagyon nehezen nyitom ki az ajtót, fáj minden csontom, ezt szokás mondani, de tényleg, ezt fiatalon el sem tudja képzelni az ember, hogy ez ilyen, legyőzhetetlen, örök sajgás, csikorognak, nyekeregnek, jajgatnak a csigolyák, s az ízületek, úgy fáj, reggelente a könnyem is kicsordul, csak a feleségem ne vegye észre, de nem veheti, már meghalt, az ágy félig üres, most is tátong, egy pillanatra magamhoz ölelem a párnát. Közös volt az is, kedves Pilinszky, nem csak a fekhely, imádtam őt, de elment, és itt maradtam egyedül, mint egy magányos kérdőjel egy valaha érthető, de már homályossá, zagyvává korcsosult mondat végén.
Számolom a napokat, hogy mikor megyek utána, látni akarom még, ha csak egyetlenegyszer is, hallani a mosolyát, érezni a hangját, nézni az érintését, ahogy a haja, a szeme, de csak a négy falat bámulom, s figyelem a csendet. Nyikorog, ijesztőn. Hónap elején már előre rettegek, mikor fogy el a nyugdíj, mikor kell felhívnom a fiamat, hogy aztán mindketten szégyelljük magunkat, ő, mert nem hívott előbb, én, mert kérnem kell, de muszáj, csak egy tízezrest, fiam, mondanám, de megalázó, hát így esett, semmi baj apa.

Eltévedtem, túl nagy ez a kórház, akár egy labirintus, megkérdeznék valakit, de mindenki siet, rohan, összehúzott szemöldökök, sóhajtások ugrálnak, sürgölődnek körülöttem, én meg állok, nem mozdulok, szédülök, a vérnyomásom, esek, zuhanok, a falnak dőlök, valaki szól, kérdez, én csak izzadok, mosolygok, hazug manír, de nincs már erőm válaszolni. Mégsem hagy ott, nem hív öreg, bolond, hugyos trottynak, átöleli a vállam, az arcába nézek, ismerős, furcsán ismerős, a fiatal az ajtóból, akivel összenéztünk, de elrohant.

S most mégis itt van, „segítek, segítek”, mondja, és akkor halkan, lassan, szinte észrevétlen lehull egy könnycsepp. Csak gurul, gurul, kinek szól, a helyzetnek, hogy én, elárvulva, egyedül, megrokkanva, én a hős, az egykori minden, a színes lepke, most rászorulva, segítségre, önmagamra, és visszajött, mégis visszajött, visszajöttem.

Akkor történt: kinyújtottam a kezem magam felé.