Az ember, aki ott sem volt

Majd jogos véleménynyilvánításra hivatkozik, hazamegy és elhatárolódik az erőszak minden formájától. Mintha felelőssége az egészben nem lenne. Pedig van, nem is kevés.

Gulyás Márton kulturális kurátor, illetve vállaltan ellenzéki aktivista (bármit is jelentsen ez) újra és újra főszereplőjévé vált és jósolhatón fog válni egy-egy nagyobb ellenzéki megmozdulásnak. Mert nincs vesztenivalója, mert jól kommunikál, mert a „forradalmi hangulatban” vezéralak tud lenni, és mert nem riad vissza a provokáció durvább formáitól sem. Ha kell, rendőrrel perlekedik, ha szükséges, akkor festékesflakonnal dobál meg épületeket, vagy éppen olyan beszédeket tart, amelynek a hatása alatt állók bármire képesek. Erőszakra is.

A személyiségét ennél mélyebben feltárni nem érdemes. Ő sem szereti, nem is illendő. Tehát az a kérdés, hogy kicsoda is Gulyás Márton, teljesen felesleges felvetés. A lényeg a cselekedeteiben és annak következményeiben keresendő. Ha pedig figyelmünket ebbe az irányba fordítjuk, akkor egy olyan hivatásos provokátori cselekedetsor tárul fel szemünk előtt, amely nagyban hasonló a 19-es Lenin-fiúkat felheccelő, képzett agitátorok tevékenységéhez. Módszereiben mindenképpen.

Gulyás Márton, kihasználva a liberális demokrácia teremtette igen tág határokat, folyamatosan a szabadságjogokra hivatkozva, mindenhol gyűlöletet szít, anarchiát teremt, de a valódi céljait jobbára titokban tartja. Azt elmondja, hogy a jelen kormány rossz, a „rendszer zsarnoki”, így az ellenállási eszközök között nem érdemes finnyásan válogatni, hisz a „gonosszal” folytatott harc sok mindenre, akár az erőszakra is feljogosít. Azt azonban már nem árulja el, hogy mi lenne azután, ha sikerülne teljesen amortizálnia a kormányzatot. Van-e alternatív javaslata? Mert vagy nincs, vagy titokban tartja. Épp ezért is van könnyű helyzetben egy-egy vita során, hisz építő jellegű alternatívát nem kell mondani, csak mindent kritizálnia, lerombolnia.

Ez idáig még, ha csak szűken is, de belefér egy liberális demokráciába. Vagy inkább mondjuk azt, hogy az egyik oldalról, ha kissé döcögősen is, de védhető. Némi zsonglőrködésre van szükség a szavakkal, a szabadságjogokkal, de tény, hogy van az az értelmezési keret, amely bár jogosan bosszantja a békés többséget, de megvédi ezt a fajta „felforgató” tevékenységet.

Az azonban semmiképpen sem védhető, amikor Gulyás és segítőtársai a közösségekben felgyülemlő feszültség és annak erőszakos levezetéséből fakadó felelősség súlyát is le akarják dobni a vállukról. Hányszor, de hányszor hallhattuk azt Gulyás Mártonéktól, hogy ne őt kérdezzék egy-egy, akár a közéleti szereplők meggyilkolására buzdító tüntetői rigmusról vagy transzparensről (például „lógni fogtok”), esetleg egy közösségi médiában tett, erőszakra buzdító bejegyzésről, mert nem ők mondták.

Mert – minden ellenkező érvelés ellenére – van felelősségük az ügyben. Hisz egy közösség előtt megnyilvánuló aktivista, egy tüntető, egy politikus vagy e sorok írója is felelős a tetteiért, a szavaiért, mert annak kisebb-nagyobb teremtő ereje lehet. Amely másokban szándékot, motivációt és végül célirányos cselekvést indíthat el. Azaz ha Gulyás Márton megmutatja, hogy milyen messzire el lehet menni és morálisan azt érezteti, hogy a cél most szentesíti az eszközt, akkor azzal gyakorlatilag erőszakos cselekedetekre is feljogosítja a követőit, bárkik is legyenek azok.

Így nem teheti azt meg, hogy folyamatosan provokál, embereket bőszít fel, gyűlöletet szít, majd elhatárolódik a kínos kérdésektől, hogy ezt meg azt nem ő mondta vagy tette. Ugyanúgy – ha így jobban érthető –, mint ahogy Gulyás szerint (!) a miniszterelnöknek felelőssége van abban, hogy a megszólalásainak hatására az unióellenesség esetleg növekszik a társadalomban, úgy neki is óriási felelőssége van abban, hogy az erőszak terjed az ellenzéki politikai véleménynyilvánítás körében. Még hogyha, akárcsak a Lenin-fiúkat felheccelő agitátorok, ő is megpróbálja a regnáló kormányra tolni ennek morális súlyát.