Az első koporsószeg

A történelmi dátumok különös egybeesése, hogy napra pontosan kilenc évvel Kovács Béla magyar nemzetgyűlési képviselő – az 1945. november 4-i szabad választáson abszolút többséget kapott Független Kisgazdapárt főtitkára – önkényes szovjet letartóztatását és elhurcolását követően, 1956. február 25-én mondta el történelmi jelentőségű beszédét a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán – zárt ülésen – Nyikita Szergejevics Hruscsov első titkár. A hatvan évvel ezelőtt A személyi kultuszról és annak következményeiről címmel elmondott „titkos beszéd” olyan horderejű volt, hogy gyökeresen megváltoztatta a huszadik század történelmét.

Az 1953. március elején meghalt Sztálin és terrorgépezete iszonyú bűneiről három év elteltével, ha nem is teljes körűen, és nem is őszintén, de mégiscsak először számolt be a korábban szintén hithű sztálinista Hruscsov. Egyes történészek szerint a bolsevik vezér hatvan éve azért léphetett fel bátran és kezdeményezően az ártatlanul elítéltek rehabilitálása és a desztalinizálás „élharcosaként”, mert addigra a hírhedt KGB elnöke, a szintén ukrán származású Szerov segítségével már bebiztosította magát, és eltüntette azokat a dokumentumokat, amelyek az ő közvetlen részvételét bizonyíthatták a terrorban.
Másrészt Sztálin halála után a szovjet lágerekből és börtönökből egyre nagyobb számban kiengedett politikai elítéltek jóvoltából napról napra egyre több titokra derült fény. A bolsevik hatalom nem kis aggodalommal szemlélte a rehabilitáció folyamatát. Ahogy a híres költőnő, Anna Ahmatova fogalmazott: „A letartóztatottak most visszatérnek, és két Oroszország néz egymás szemébe: az, amelyik leültetett, és az, amelyiket leültettek”.

Hruscsov – a társadalmi robbanástól félve – úgy vélte, ha a Sztálin vezetése alatt elkövetett bűnökről a kongresszuson nem beszélnek, akkor előbb-utóbb kényszeríteni fogják őket erre; de már nem előadókként, hanem vizsgálat alá vont gyanúsítottakként. A szovjet pártvezetésben a kongresszust megelőzően hónapokig kemény vita folyt arról, hogy végül is mi és hogyan hangozzék el a sztálini bűnökről. Molotov, Kaganovics és Vorosilov azon az állásponton volt, hogy Sztálin érdemeiről is essék szó a kongresszuson, és se a törvénytelen megtorlásokról, se a személyi kultuszról ne tartsanak beszámolót. Az elnökség többsége azonban az első titkárt támogatta, akinek az álláspontja 1956 februárjára nagyban megváltozott, miután a pártelnökség által néhány héttel korábban létrehozott úgynevezett Poszpelov-bizottság egyre több sztálini bűnt tárt fel. A bizottság jelentésében leírta – amit magas rangú államvédelmi tisztek is megerősítettek –, hogy az 1930-as évek második felében kezdődő tömeges terrort Sztálin közvetlenül irányította, személyesen ő hagyta jóvá a városoknak, megyéknek és köztársaságoknak megszabott letartóztatási kvótákat, a fogva tartottak kínzását, és a példátlanul erőszakos, túlzás nélkül szadista módszerekkel kikényszerített vallomások alapján ő rendelte el a kivégzéseket is. A KGB adatai szerint 1930 és 1953 között ellenforradalmi, államellenes bűnök vádjával csaknem négymillió személyt ítéltek el, akik közül 786 ezret ki is végeztek. Az 1934. évi, XVII. pártkongresszus szavazati vagy tanácskozási joggal bíró 1956 küldötte közül 1108 főt később ellenforradalmi bűncselekmény vádjával letartóztattak, és a kongresszuson megválasztott százharminckilenc tagú Központi Bizottságból kilencvennyolc főt kivégeztek.

A Hruscsov által elmondott titkos beszédbe végül a bűnöknek csupán töredéke került bele. A személyi kultusz áldozatai közül szinte csak a kommunistákról esett szó, nem történt említés sem az ellenzékiekről, sem az egyszerű szovjet állampolgá­rokról. Hruscsov bár részletesen szólt a hatalommal való gátlástalan visszaélésről, Sztálin törvénytelen tetteiről, a beteges üldözési mánia és a személyi kultusz tragikus következményeiről, mégis, végül azzal mentegette volt főnöke tevékenységét, hogy „Sztálin meg volt győződve, hogy ez elengedhetetlen volt, hogy csak így lehetett megvédeni a dolgozók érdekeit az ellenség összeesküvéseivel szemben és az imperialista tábor részéről fenyegető támadásokkal szemben”. Hruscsov szerint nem mondhatjuk, hogy Sztálin tettei „egy őrült zsarnoknak a tettei voltak. Azon a véleményen volt, hogy így kellett eljárnia a párt, a dolgozó tömegek érdekében, a forradalmi vívmányok védelme érdekében.”

Az első titkár hatvan éve elmondott beszámolója – annak ellenére, hogy alaposan megkurtították, és jelentősen enyhítettek az eredeti, őszintébb megfogalmazáson – a sztálini vészkorszak első leleplező dokumentuma volt, elképesztő és megrendítő hatást gyakorolt a kongresszusi küldöttekre. A beszéd fölött nem nyitottak vitát, hanem a szöveget mint szigorúan titkos dokumentumot, megismertették a pártaktívával, aztán az egész párttal és a Komszomollal. A beszédet elutazásuk előtt megismerhették azon országok vezetői is – így Rákosi és társai –, ahol kommunista „testvérpárt” volt hatalmon, valamint az olasz és a francia kommunista párt jelen levő küldöttei. Bár a szovjet vezetés megpróbálta a külföld előtt titokban tartani Hruscsov beszédét, több nyugati hírügynökség március közepén hírt adott a kongresszus zárt ülésén elhangzottakról. Március végén aztán a Pravdában megjelent egy cikk a személyi kultusz problémájáról, s ezt a legtöbb kommunista lap, így a Szabad Nép is átvette. Igazi bombaként robbant, hogy 1956. június elején a New York Times leközölte Hruscsov titkos beszédének teljes szövegét.

Bár a Szovjetunióban csak 1989-ben, Magyarországon pedig 1988-ban jelent meg a beszéd teljes és hiteles szövege, annak hatása már 1956-ban jelentkezett. A szovjet blokk egy részében – elsősorban Magyarországon és Lengyelországban – már tavasszal megindult az antisztálinista, reformista pártellenzék szervezkedése, és rövidesen a társadalmi erjedés is. Hogy a Hruscsov által kinyitott palackból kiszabadult szellemet többé már nem lehet visszaparancsolni, azt előbb az 1956. júniusi poznani munkásfelkelés, majd még inkább az 1956. októberi magyar forradalom fényesen megmutatta. Így, bár a bolsevik Hruscsov egyáltalán nem akarta meggyengíteni a szovjet birodalmat és a nemzetközi kommunizmust, paradox módon ő verte az első szöget a koporsójukba.