Az elit utolsó dobása

Vasárnap, a francia nemzetgyűlési választások második fordulójában megint sikerült minden korábbi érdektelenséget alulmúlni, mindössze 45 százalék ment el szavazni.

Az emberek többsége közönyös maradt a Macron-mániával szemben, mindazzal szemben, amit a magát újnak és tisztának beállító elnök képvisel. Emmanuel Macron azzal adta el magát az elnökválasztáson, hogy ő egy csillogó szemű fiatal a piszkos kezű politikusok között, mindezt úgy, hogy egyébként a rendkívül népszerűtlen Francois Hollande fontos bizalmasa volt. A mögötte felálló politikai mozgalomra is igaz, hogy tagjai nem egyik pillanatról a másikra, fényből és liberalizmusból manifesztálódtak, hanem eddig is részei voltak a politikai establishmentnek, csak más színekben. Nem ismeretlen ez a transzformációs képesség a politikában, főleg annak liberális fertályán, ahogy azt már itthon is jól tudjuk.

Évek óta evidenciaként kezelte a világ, hogy előbb-utóbb, de inkább előbb, Marine Le Pen elkerülhetetlenül megnyeri az elnökválasztást. Ez nem történt meg, ami tekintélyes részben magának a pártnak a hibája. A végére már sem a mondanivaló, sem Marine asszony nem volt túl acélos a tévévitákban. Nem tudtak szembeszállni a mindent elsöprő Macron-projekttel. Az óriási médiahisztériával, ami elhitette, hogy lehet olyan újdonságot mutatni a hagyományos pártokkal szemben, ami nem a Nemzeti Front, van jelölt azoknak is, akik nem tudják elfogadni Le Pent. Ami pedig a parlamenti választásokat illeti: az aránytalan választási rendszerrel esélyük se volt, hiszen csak egyéniben lehet nyerni, és még akkor is ott a második forduló, ahol összefoghatnak a persona non grata jelöltek ellen.

Az már önmagában is igencsak sajátos, hogy minimum abszolút többséget jósoltak Emmanuel Macronéknak, pedig mindössze a szavazatok egyharmadát gyűjtötték be, ami tekintve a rekordalacsony részvételt, csak a választásra jogosultak hatodának a támogatását jelentette. Sőt, mindegy, kinek hány százaléka van, mandátumai száma nem arányos azzal.

Egészen szórakoztató például, hogy a Nemzeti Frontnak 8,85 százalékos eredményével nyolc mandátuma lesz, a szocialistáknak 7,5 százalékkal – dobpergést kérünk! – negyvennégy.

Mivel Macron liberálisai visznek mindent, a nemzetközi sajtó nem kiált diktatúrát, a jogvédők nem követelik az elnök fejét. Le Penék persze követelik az arányos választási rendszert, de mit izgatja az a haladó értelmiséget. Aki nem támogatja a bevándorlást, annak nemhogy a tolerancia, de az egyenlő mérce se jár – de hát ismerjük ezt is ugye jól.

Most amúgy sem a választópolgárokról van szó. Marine Le Pent még nem fogadta el a média-politika-gazdaság hármasa, nincs mögötte az az erőtér, ami megteremt egy most éppen Emmanuel Macronnak nevezett projektet, egy utolsó dobást, amivel újraszínezve, de fent lehet tartani ugyanazt. Lesznek reformok, igen. Európa legégetőbb gondjaira azonban a kampányban az elnökséget elbukó, de azért mandátumot szerző Le Pen reagált, a kétes ügyeivel kicsinált Francois Fillon, no meg, a maga módján persze Mélenchon is. Macron élvezi a nyugat-európai, uniós politikai elit teljes bizalmát, ő úgy „új fiú”, hogy közben mégiscsak „az övék”. Megválasztásával lélegzetvételnyi időhöz jutott az „eddigi rend”, amelyet szép szólamai ellenére Macron is erősít. Franciaországnak és Európának azonban már nincs vesztegetni való ideje.