Vélemény és vita

Az arctalan bátrak

Nem akarja senki meggyőzni vagy megérteni a másikat, sokkal inkább annak verbális elpusztítása a cél

Több helyen olvasható, hogy a kommentelés és az online világ előretörése olyan korszakot hozott, ahol az érvek ütköztetése, a tárgyilagosság szinte már eltűnt, helyét az érzelmek, személyes hitek hajtogatása vette át. Nem akarja senki meggyőzni vagy megérteni a másikat, sokkal inkább annak verbális elpusztítása a cél.

Aki kilépett már a névtelenségből a közbeszéd terébe, pontosan tudja, hogy manapság amit vitának, érvelésnek és szabad véleménynyilvánításnak neveznek, az a legtöbb egyet nem értőnél egyet jelent a gyalázkodással. A párbeszédek a személyeskedés alpári szintjére szorultak vissza, a vitakultúra nemhogy megkopott, de manapság már csak elvétve létezik a virtuális világban.

Erre lehet mondani, hogy mindenki magáról állítja ki a szegénységi bizonyítványt a megjegyzései­vel, aki pedig közszereplő, annak kötelessége elviselni – és ebben van is igazság. Mint ahogyan az is igaz, hogy a stílus maga az ember, és a kocsmában vagy focimeccsen elhangzott párbeszédek sem a szofisztikált, akadémiai nyelvezetükről híresek. Itt azonban felfedezhető egy óriási különbség, mégpedig a vélemény felvállalása.

Az internet megadja azt a lehetőséget, hogy töröljük a hozzászólásainkat, kiírásainkat. Arctalanok, névtelenek maradhatunk. Több fió­kunk lehet, és ezek mögé rejtőzve ordíthatjuk ki a gyűlöletünket, a dühünket a világba, nem tekintve embernek a másikat. Ha pedig valaki megjegyzi, hogy a stílus finoman szólva is problémás, akkor jön a válasz, hogy itt mindenkit el akarnak hallgattatni, aki nem ért egyet ezzel vagy azzal, diktatúra meg cenzúra van, pedig ő csak az ellenérzését fejezte ki, amihez joga van. Igen, mindenkinek joga van elmondani a véleményét, de milyen vélemény az, amihez a véleményt nyilvánítók nem vállalják fel magukat, arcukat, és kibújnak a következmények alól? Kibújnak azzal, hogy nem igazi profilt használnak, vagy úgy, hogy később törlik ezeket a bejegyzéseket.

Példákat pedig százszámra fel tudunk hozni a jelenségre. Elég csak Orbán Viktor unokájának születésére, Lovas István halálára vagy a Novák Katalin elleni gyűlölethadjáratra gondolni. Biztosan mindenki belefutott már az ezekről szóló posztokba és kommentekbe. Nem fogok idézni, de azért azt megjegyezném: semmi köze sincs a kormány vagy bárki iránti ellenérzésünknek egy gyermek megszületéséhez vagy valakinek az eltávozásához. Megdöbbentő, hogy manapság már egy párórás csecsemő sem mentesülhet a gyalázkodástól. Ezt nevezik véleménynyilvánításnak? Szabadon, arc és név nélkül, kamuprofilok mögé bújva sértegetnek egy kisbabát, örömködnek azért, mert elhunyt valaki, vagy egyenesen a halálát kívánják a még élőnek. Ettől lesznek igazak, forradalmárok, megmondók és szabadok?

Akik azonban úgy vélik, a focimeccsek szurkolói is hasonló szinten vannak, azok nagyot tévednek. Én is rendszeresen járok meccsekre a kislányommal, ahol azt tapasztalom, hogy még a káromkodást is visszafogják a szurkolók, ha egy gyerek ül mellettük. Vagy figyelmeztetik egymást egy élesebb helyzetet követően, hogy vigyázzanak legközelebb a szavaikkal, mert itt gyerekek is vannak. Ezek az emberek azonban nem bújnak el. Vállalják az arcukat, a véleményüket, az érzéseiket, és beleállnak a konfliktusokba. Lehet, hogy nem a legelegánsabb módon, de nem is elbújva konfrontálódnak. Vállalják a lehetséges, néha csattanós következményeket is a kijelentéseik után. Mert minden mondatnak, tettnek igenis van következménye, amit el kell viselni, és amiből le kell vonni a tanulságot. Nyilván ezt a valótlan profilok mögé bújók és a posztokat sok esetben utólag megmásítók is tudják, ezért is folyamodnak ilyen eszközökhöz. Szemtől szemben már nem olyan bátrak. Az interneten folyamatosan másokat gyalázók élvezik a következménynélküliséget. Sőt, sokan már erre szakosodnak, több profilt létrehozva, minden hír, cikk, oldal alatt gyűlöletet szítva és provokálva mennek neki az embereknek.

Mondhatjuk persze, hogy nem kell figyelni rájuk, vagy elolvasni ezeket a hozzászólásokat. Sokan csak legyintenek inkább. Ám a nagy megengedés közben nem szabad lekicsinyelnünk a virtuális világ identitásfejlődésre gyakorolt hatását. Itt ugyanis senki nem figyel a gyerekekre. A fiatalok pedig ebben nőnek fel, ebben a világban szocializálódnak és ezt fogják akceptálni mint „vitakultúrát”. Megtanulhatják a vélemény felvállalása, érvelés, párbeszédre és a másik megértésére való törekvés nélkül kifejezni a gondolataikat, mantrázva saját igazukat, felmentve minden alól magukat. Így válik a ma virtualitása a holnap valóságává.

Valóban ilyen jövőt szeretnénk?

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom