Az ajtók záródnak

Mélyen ülő, világoskék szemeiben nyoma sem maradt az értelem parazsának, legalábbis esélye sem volt átderengeni a vastag hamurétegen, helyette az alkohol fel-fellángoló torkolattüze vonta gyilkos fénybe ráncos arcát.

Kihívóan nézett körbe a gyér utazóközönségen, amelynek legtöbb tagja megtalálta már a legérdekesebb pontot a távolban vagy a legfontosabb olvasnivalót a telefonján. Egy család ült nem messze tőlem, anya, apa – kezében sárga kismotor – és egy fáradtságtól törékeny türelmű két-három éves kisgyerek, aki mindaddig hol halkabban, hol hangosabban nyafogott valamiért, most viszont szülei regulázó pisszenései ellenére elnémulva meredt a furcsa bácsira.

A férfi összefüggéstelen fenyegetőzésének légboksszal és a kapaszkodó ritmustalan csapkodásával adott nyomatékot, közben egy-egy megálló előtt, fékezésnél épp hogy állva bírt maradni. Ötven kiló vagyok táskástól, de szétszedlek, te kis buzi! – a címzett kiléte homályban maradt, a potenciális áldozatok továbbra is kerülték a szemkontaktust a láthatóan vesztenivaló nélkül maradt emberrel. Szinte hallani lehetett a fohászokat: csak ne engem találjon meg, csak ne nekem kelljen lerendezni!

Valószínűleg a férfi sem készült ökölharcra, talán fontosabb volt neki, hogy kiélvezze életének azon ritka pillanatát, amikor nincsen semmibe véve, s ha máshogy nem, legalább ilyen kifacsart módon kivívja a figyelmet a maga számára. Agresszív segélykiáltása a feltépett szövetű, elmagányosodott társadalomban bármelyik mikroszínpadon megállta volna a helyét, az előadás után pedig megértésről és empá­tiá­ról rótták volna betűiket a meghatott, mindentudó kritikusok. A klisés performance itt viszont húsba vágóan valóságos volt, a kényszerközönség pedig nem meg vagy át-, hanem túlélni akarta azt.

A család időközben leszállni készült, a hármas nagyobb ívben kikerülte a részeget, és az ajtó elé állt. A kásás hangú, hol kiabálásba, hol csak reszelős félsuttogásba forduló előadásba hirtelen furcsa szoprán szűrődött. Nesze! Nesze! Nesze! – A kisfiú kezdte rugdalni az egyik ülés szélét. Nesze! – adott még egy utolsót a mentazöld fémnek, miközben nyílt az ajtó. Apuka egyik kezében a kismotort, másikban a gyereket ráncigálva leszállt, anyuka követte őket, s már út közben dorgálóan a kisfiúhoz hajolt.

Tovább indultunk, de feltűnő volt a csend. A pokolgépes férfi mereven bámult kifelé, csak az ajkai mozogtak, hang nem jött ki rajta. Két megállót utazott így, csak néha toppantott egyet. Az Ecseri útnál szállt le, egy félhangos k… anyátok kíséretében, távolodó sziluettjét halványzöld keretbe csattantotta a záródó ajtó.