Az S-betűs szó

Aki nincs velük, az ellenük van, aki nincs velük, az az új erő, a jövő ellen van. Aktuálisabban fogalmazva: aki nincs velük, az Európa, a nyugati értékek, a demokrácia ellen van. Zászlók, pólók, szórólapok, mostanában Facebook-oldalak, Twitter-fiókok, blogok, az új erő mindig az elérhető legnaprakészebb fórumokon van jelen. A forradalom színe változik, rózsás, narancssárga, mindegy is.

A színes forradalmak mindig olyan nemzetekkel „esnek meg”, amelyek természeti erőforrásokban, gázban, olajban gazdagok, vagy van szerencséjük geopolitikai jelentőségű elhelyezkedéssel bírni. A világ egyetlen kormánya sem szent, csak a hibák és a bűnök mértékében vannak különbségek. Az Ukrajna felrobbanásához szükséges szikra akkor pattant ki, amikor Janukovics elnök másfél éve kihátrált az Európai Unióval való társulásból. Vagy, ha úgy tetszik, „hátat fordított Európának”. Annak az Európának, amely a kijevi Majdanon kempingezők hite szerint boldogan vásárolta volna az ukrán ipar termékeit, tárt karokkal várta volna a munkát és jobb életet kereső ukrán fiatalokat, majd pedig, ha hazájuk eléri a demokratikus fejlődés nyugati standardok szerinti szintjét, akkor a keblére is ölelte volna új tagállamaként.

Nincs bennem káröröm, amikor azt mondom, fájdalmas lehet a felismerés, hogy mostanra Ukrajna kellemetlen és megoldhatatlan problémakupac lett az Európai Unió számára, az ukrán termékek, köztük az elnök birodalmának kis tégláit jelentő Rochen csokik se kellenek annyira Európának, mint Oroszországnak, az uniós vezetők pedig nem győzik hangoztatni, hogy a tagság azért odébb van még.

No de hagyjuk Kijevet. Remélhetőleg a hét végén Budapesten már tényleg jó idő lesz, szóval, ha akarnék, bizonyára összeránthatnék egy több tízezres kormányellenes tüntetést, sátrat is verhetünk. Kár, hogy fogalmam sincs, hogyan kell megszervezni egy tüntetést, honnan szerzek és főleg miből fizetek ki egy színpadot, hangosítást és millió egyebet. Tiszta szerencse, hogy Magyarországon és – bizonyára véletlenül – az összes volt szocialista országban megtaláljuk ugyanazokat a külföldi vagy külföldről támogatott civilszervezeteket, amelyek kiképzik az elmaradott országok gyermekeit demokráciából. A recept is mindig ugyanaz, de persze, mindenhol a helyi sajátosságok figyelembevételével. A helyi ízekhez igazítva.
A politikai tevékenységet folytató „nem kormányzati szervezetek”, azaz az NGO-k nem jótékonysági formá­ciók, hiszen bevallott céljuk más országok belpolitikájának befolyásolása. Illetve, elnézést, a szabadság terjesztése, az állampolgárok tudatosságának erősítése, a politikai részvétel bátorítása. Reakciós paranoia volna azt feltételezni, hogy tesznek egy apró lépést tovább, és eldöntik, mely politikai erőket érdemes támogatni.

Az én tüntetésemhez is jól jönne a segítségük, hiszen előzékeny aktivisták ők, akik tudásukat önzetlenül felajánlják azoknak, akik, netán, kormányt buktatnának. Még az előző gondolatnál is paranoiásabb volna megpendíteni, hogy egy kicsit olyan filantrópia ez, mint amikor embereket akasztó országok dollármilliókat adományoznak Clintonék alapítványának, aztán a Hillary által vezetett külügy jóváhagy nekik egy masszív fegyverszállítmányt.

„Ha az S-betűs szót nálunk kimondod, mindenki tudja, miről van szó” – mondta nekem egy macedón újságíró, utalva arra, hogy a Soros Györgyhöz és alapítványaihoz köthető szervezetek áldásos tevékenysége a csodaszép kis balkáni országban sem ismeretlen. Nyilvánvalóan inkább a kérdésbe rejtett malícia, mintsem a válasz volt a lényeg akkor, amikor az orosz RT tudósítója a világban szétterített Soros-pénzekről és színes forradalmakról kérdezte a szkopjei tüntetésen Vladimir Milcsint, az amerikai milliár­dos alapítványának, az Open Society Foundationnek a helyi vezetőjét.

„Ez nem forradalom, hanem békés tüntetés, ami remélem, hogy nem fog vérontással végződni, mint Ukrajnában” – válaszolta Milcsin. Reméli.

Nem tudhatom, hogy Milcsin szeretné-e végigasszisztálni a szokásos forgatókönyvet, miszerint az X országban évek óta tartó kilátástalan vérontás békés tüntetésekkel kezdődött, a biztonsági erők azonban a tömegbe lőttek, ahonnan visszalőttek.

A szintén a bőkezű nagybácsi pénzéből tengődő, komoly titkosszolgálati kapcsolatokkal rendelkező Human Rights First nevű amerikai jogvédő szervezet tavaly nyáron nem elégedett meg azzal, hogy hangot adjon az alapvető jogok, a demokratikus intézmények és a jogállam magyarországi helyzetével kapcsolatos aggodalmainak, hanem forgatókönyvet készített a kormánnyal szembeni „nyomásgyakorláshoz”. Javaslataik között szerepelt, hogy az Egyesült Államok dolgozzon ki programot az antidemokratikus folyamatok megfékezésére, építsen ki kommunikációs stratégiát, amivel eléri a „főleg állami propagandából tájékozódó lakosságot”, támogassa a civilszervezeteket és az unió határozottabb fellépését hazánkkal szemben. Sürgették továbbá, hogy az amerikai titkosszolgálatok derítsék fel a szélsőjobboldal külföldi finanszírozását, és állítsanak össze anyagokat a magyar politikai és üzleti vezetőket érintő korrupciós ügyekről.

Nem véletlenül rémlik úgy, mintha pont valami ilyesmi kezdődött volna tavaly ősszel. Macedónia nemcsak, hogy nem akar szankciókat bevezetni az oroszok ellen, hanem úgy döntött, hogy Törökország, Görögország, Szerbia és Magyarország mellett csatlakozik a Déli Áramlatot „pótolni” hivatott Török Áramlathoz. Úgy hírlik, Bulgária is akart, de nyugati nyomásra végül mégsem tette meg. Egyébként a bolgár és a macedón nyelv is használja a bizonyos milliárdosok zsoldjában álló aktivistákat jelző „sorosoida” szót.