Az S. Lajos sztori

Amikor megláttam, hogy négyszáznál is több hozzászólás érkezett a Magyar Hírlap Online-on, elfogott a kísértés. Végigolvastam. Mintha korcsmából jöttem volna ki, úgy megviselt. Úgy éreztem, egy veszekedős társaságba keveredtem, ahol mindenki mindenkinek ádáz ellensége.

Pontosabban: két csapat szólalkozott össze. Egymást megalázva, emberi méltóságot sem kímélve. Azt sem tagadom, hogy én is szurkolni kezdtem, persze nem a TI csapatnak. Miattuk inkább szégyenkeztem. Ez az érzés akkor fogott el, amikor a miniszterelnökről újabb konkrét titkos ügynöki állításokra vetemedett a „csapatkapitány”. Nem elég, amit S. Lajos művelt? Persze, hogy nem. Ha felfakad a gyűlölet, úgy elönt mindent, mint a vörösiszap. Merthogy gyűlölni könynyebb, mint objektívnek lenni. Talán ez is elég lehetne az áradat megfékezéséhez. Nem kell szeretni egymást, csak tiszta fejjel gondolkodni, és tárgyilagosságra törekedni.

Annak, aki képtelen visszanyerni a tárgyilagosságát, a veszekedés, az ellenségesség a jobb. Ez csak izommunka – ocsmány szavakkal. Akire pedig ez rázúdul, nem győzi védeni magát. Persze sokszor ugyanúgy, pedig jobb lenne fel sem venni a kesztyűt. Szóval: mire jó ez az egész? S. Lajos mondott valamit. Két egykori barát összekapott. Egykor iskolatársak voltak. Ha csak ennyi lenne, nem érdekelne senkit. De egyikük miniszterelnök lett, a másik meg nagyvállalkozó. S. Lajos felmérte és átgondolta, hogy most elmondhatja, amit „tud”. (Aztán azért hozzátette, hogy ma már nem is olyan biztos benne.) Azt mondják, ahogy idősödünk, a régi dolgokra jobban emlékszünk. Talán épp most került az emlékezés fényébe valami harmincöt évvel ezelőttről. Valóság vagy mese?

Amikor katona voltam (én egy kicsit korábban), jó páran eltökéltük, hogy – amúgy liberálisan – megtagadjuk a túlzónak érzett alakisági követelményt. Úgy döntöttünk, hogy fegyelmezett alakiságot tartva vonulunk vissza a gyakorlat után a repülőtérről a körletbe. Csak a sapkát tettük fel simléderrel hátrafelé. Énekeltük a Gábor Áron rézágyúját, amikor Pető százados szembejött velünk. Ezután egymást érték a jelentések. Persze, nem tudom, S. Lajos milyen ügybe keveredett, hogy róla – ahogy állítja – jelenteni kellett.

Vannak, akik szeretnek gyalázkodni – tárgyilagosság híján –, és vannak, akik a gyalázkodók célpontjáért mennének tűzbe. Nem azért, mert lakájlelkűek, hanem azért, mert tárgyilagosan azt is észreveszik, amiért ki lehet állni valaki mellett. Persze a gyűlölet könnyen gyűlöletet szül. És éppen ez a nagy veszély. Kapóra jön nekem itt Magyarország hírrádiójának jelmondata: „A tárgyilagosság szerethető.” Persze talán ehhez zsigeri változások is kellenek. Mégis: azt remélem, talán ez egy önbeteljesedő megállapítás lesz – valamikor.
Dolgozzunk rajta.

Gottwald Péter
az MTA köztestületének tagja