Előző este érkezett vissza egy háromnapos bécsi „jutalomútról”, amit a mindmáig legszínvonalasabb szatirikus irodalmi lap, a „Grimasz” létrehozásáért kapott. No és persze nyilván némileg azért is, hogy kipihenje magát, hiszen egy hónappal korábban kapta első infarktusát. Másnap, kora reggel csörgött a telefon első élettársam lakásán. A lány fölvette a kagylót, majd néhány másodperc múlva csak ennyit mondott: „Ez nem lehet igaz!” Talán hihetetlen, de bár fogalmam sem volt, hogy kivel beszél, azonnal tudtam, mi történhetett. Autóval száguldva hajtottunk az újbudai lakáshoz. A földön feküdt, fehér lepedővel lefedve a nagy test. A lélek már messze járt. Álltam a zokogó családi zűrzavarban, és azt hiszem, nem éreztem semmit, csak tengermély értetlenséget. Órák teltek el. Homok került a szocialista bürokrácia gépezetébe, a hullaszállítók csak nem akartak megérkezni. Már döbbent rokonok, író barátok is érkeztek, a szellem mégis kitöltötte a teret, fojtogatva az ott lévőket. Elöntött a tehetetlen düh, és tárcsáztam a kórházat. Emlékeim szerint üvöltöttem: „Miért vannak maguk?! Hol vannak maguk?! Mit tudnak maguk?!” Barnán bársonyos nővérhang válaszolt: „Bocsásson meg nekünk. Nagy ember volt az édesapja. Bocsásson meg, Galsai úr!” Egy pillanat alatt lehiggadtam. Huszonegy éves voltam, először szólítottak így. Szemvillanás alatt megértettem, hogy innentől kezdve én vagyok a „majoresco”, a „G.”, és ez felelősséggel jár. Ám azt még nem tudhattam, hogy ezen az áprilisi reggelen nem csupán egy ember távozott, hanem egy visszahozhatatlan, nagy szellemi-társasági-irodalmi korszak is lassan sírba száll.
Pécsett született 1927-ben, s bár 1957-ben a fővárosba költözött, haláláig hű maradt a „pannon mediterránum” központjához, művei-ben számtalanszor megjelenik a Mecsek-alji város békés, polgári világa. Ami nem is csoda, hiszen a háború után itt vált íróvá, a Várkonyi Nándor által vezetett pécsi irodalmi társulat tagja lett, több lapban publikált, 1954 és 1957 között a Dunántúl című irodalmi folyóirattársszerkesztője volt Csorba Győzővel és Szántó Tiborral együtt.
Szántó Tibor. A tragikusan fiatalon elhunyt író a 20. század középső évtizedeinek egyik legnagyobb tehetsége volt. Az akkor pezsgő irodalmi közélet egyik mára már tengerbe hullt gyöngyszeme. Amúgy talán a legjobb ifjúkori barát. Annál is inkább, mert úgy nagyjából megmentette az életét. Az egykori hithű, ’56-ra már rég kiábrándul, vékony csontú literátort a forradalom után a szokásos belügyes módszerrel akarták vallomásra bírni, mondván, barátja már börtönben van, és mindent bevallott. Szántó így válaszolt: „Maguk már sok szégyent hoztak az eszmére, de ha G.-t is letartóztatják, az maga lesz a vicc! G. egy teljesen komolytalan ember…” Ma a két jó barátnak közös ’56-os emléktáblája van Pécs központjában, a Széchenyi téren.
Igen, a könnyedség. Voltaképpen az egész életét, pályafutását végigkísérte az olvasók és kritikusok azon tévhite, hogy aki ilyen gördülékenyen, önironikusan, joviális elbeszélő módban ír, az nyilván könnyen ír. Csak aki mellette élt, az tudta, hogy ez mennyire nem így volt! Krúdy- és persze Kosztolányi- rajongó volt.
Ennek megfelelően pontosan tudta, hogy egy jó jelző vagy hasonlat egekbe emelhet egy írást, egy pongyola viszont hiteltelenítheti azt. Ennek megfelelően szigorú napirend szerint élt: kora hajnalban már leült öreg írógépéhez, és reggel 9-re meg is írta a napi penzumát, ami ritkán volt több, mint másfél gépelt oldal. De az már nyomdakész lett, nem maradt benne egy felesleges névelő sem.
Egy-egy könnyed jelzős szerkezeten sokszor fél órákig gondolkodott, javított, visszajavított, néha másnap is visszatért rá. Megtehette volna, hogy a tollal-géppel korrigált változatot küldeti el a szerkesztőségbe vagy a kiadóba, de ő a végleges változatot inkább pénzért leíratta egy gépírónővel. Mert így volt tiszta, így látszott rajta az írás szentségének tisztelete. Hát így születtek azok a bizonyos „könnyed” G.-novellák, tárcák, íróportrék, amelyekben a szavak úgy sorjáztak, mint a langyos mediterrán tenger hullámai.
A nap további részében – már persze ha egyéb „hivatalos” dolga nem akadt – élete másik legfontosabb ügyével foglalkozott. Telefonált, művész barátokkal beszélt irodalomról és közéletről, valamint szervezte a már védjegyévé vált össznépi kulturális szeánszokat. Kezdetben péntekenként a Nők Lapja szerkesztőségében zajlottak ezek, később – amikor korkedvezménnyel nyugállományba vonulhatott – az óbudai Régi Sipos vendéglőben. Mára már elképzelhetetlen kegyelmi állapot volt ez, a századelő kávéházi művészvilágának utolsó sugára. Finoman szólva is heterogén volt a társaság: Kossuth-díjas koszorús művészek, írók, színészek, képzőművészek, pályakezdők és kiforrott dilettánsok, az irodalmi létben megfürödni vágyó zsurnaliszták, néha még könnyűvérű hölgyek is. Falamon egy régi fotó, már a Siposban készült.A nagy, ovális asztal fő helyén, középen Ő ült, mellette, vegyesen Hernádi Gyula, Csukás István, Konrád György, Csurka István és László, Kardos G. György, és még vagy tucatnyian rádiósok, tévések, mára már elfeledett arcok. Nem kétséges, hogy a szolgálat is rajta tartotta óvó tekintetét ezen a „gyanús” kompánián. Egy ízben két ismert televíziós toppant be, akiket senki sem hívott. Persze maradhattak. Két-három alkalommal jöttek el, de gyakorlatilag meg sem szólaltak. Éjfél után már többnyire csak a ma „konzervatív-kereszténynek” nevezendő többség maradt, ilyenkor már hatott a bor, gyakori volt a nótázás, sokszor Erdélyről, Trianonról szólt a dal. Ekkor a két néma vendég is gyorsan elpályázott. Utánuk nézve sem hagyta el a joviális iróniája: „Nagy dolog! Legalább ügyetlenek” – mondta.
Pedig mindig büszkén hirdette, hogy ő nem bátor ember. Ám a heti egy-két alkalommal a lakáson összegyűlő társaságokban nem fogta vissza magát. Ült a nagyszobában, az íróasztalnál, szokása szerint habselyem alsónadrágban és fürdőköpenyben. És verte az asztalt, zabolázatlan, sztentori hangján jellegzetesen szótagolva harsogta: „E-zek el-me-be-te-gek!” – pedig pontosan tudta, hogy egy ilyen csapatban mindig lehet „kakukktojás”.
Soha sem jártunk együtt moziba, színházba, no pláne kirándulni, ahogy egy „rendes családban” illik. Viszont már rövidnadrágos koromban Pilinszky ringatott az ölében, és heti-havi álladó vendég volt nálunk a 20. század második felének szellemi pezsgése. És amikor már kamaszodtam, alkalmasint hozzá is szólhattam, persze tudtam, hol a határ, de senki sem torkolt le. Visszatekintve úgy érzem, jobban jártam, mintha néhányszor elmentünk volna a Hármashatár-hegyre.
A legnagyobb műve kétségkívül az Egy hipochonder emlékiratai című, önéletrajzi ihletettségű esszéregény, könnyes-ironikus fricska a halálnak. A könyv második kiadásának fülszövegén pályatársai – Pilinszkytől Mándyig – az akkori évtizedek legjobb ilyen műfajú könyvének aposztrofálták. Miközben számtalan sok száz oldalas „nagy regény” néhány év alatt semmivé válik, ez az alig több mint kétszáz oldalas könnyes-mosolygós történet- és gondolatfüzér kiállja az örökkévalóság próbáját.
Egész életében félt a haláltól, hitte Istent, bár néha perlekedett vele. De legfőképpen a minőségben hitt. A hipochondria nem akadályozta meg abban, hogy ne csak a két végén, de még középen is égesse a gyertyát. Remekül főzött, imádott enni, méregerős cigarettát szívott, jócskán ivott, de nagyon jól bírta, még spiccesnek is csak ritkán láttam. Imádta a nőket és imádták a nők – bevallom, akkor néha még én is irigyeltem, és nem is nagyon értettem a dolgot.
Sokkal később értettem csak meg, hogy ezeket a sikereket jórészt a bohém vidámság mögött megbúvó romantikus, szomorkás bölcsességének is köszönhette. Nagyon várta a szocializmus bukását, talán szimbolikus, hogy nem érhette meg. Miután elment, a sajtótörténeti Grimasz azonnal megszűnt, az asztaltársaság feloszlott, a liberális írók már egy teremben sem voltak hajlandók megjelenni Csurkával, egyesek már a Kádár-korszak finom rehabilitálását próbálták megideologizálni. Krúdy kávéháza örökre bezárt.
Azon a reggelen, mint mindig, kora hajnalban felkelt, és megírt még fél oldalt a „Hipochonder” tervezett folytatásából. Az utolsó mondatokat álmomból felébresztve is fejből idézem: „Sokan mondták, hogy Isten a tenyerén hordozott. Isten tenyere? Ki tudja? Lehet, hogy Isten a kezében hordozott, de soha nem a tenyere óvó melegében, hanem valahol kint, a körme szegletében, ahol mindig meg kellett kapaszkodnom…” Leírta a három pontot, és csak aztán szólt anyámnak, hogy szerinte most mentőt kellene hívni.
Ma lenne kilencvenéves. Még akár élhetne is, de már harminc éve halott. Ő volt atyám, Galsai Pongrác, akivel azon az áprilisi hajnalon sok minden más is az égbe szállt.
Pécsett született 1927-ben, s bár 1957-ben a fővárosba költözött, haláláig hű maradt a „pannon mediterránum” központjához, művei-ben számtalanszor megjelenik a Mecsek-alji város békés, polgári világa. Ami nem is csoda, hiszen a háború után itt vált íróvá, a Várkonyi Nándor által vezetett pécsi irodalmi társulat tagja lett, több lapban publikált, 1954 és 1957 között a Dunántúl című irodalmi folyóirattársszerkesztője volt Csorba Győzővel és Szántó Tiborral együtt.
Szántó Tibor. A tragikusan fiatalon elhunyt író a 20. század középső évtizedeinek egyik legnagyobb tehetsége volt. Az akkor pezsgő irodalmi közélet egyik mára már tengerbe hullt gyöngyszeme. Amúgy talán a legjobb ifjúkori barát. Annál is inkább, mert úgy nagyjából megmentette az életét. Az egykori hithű, ’56-ra már rég kiábrándul, vékony csontú literátort a forradalom után a szokásos belügyes módszerrel akarták vallomásra bírni, mondván, barátja már börtönben van, és mindent bevallott. Szántó így válaszolt: „Maguk már sok szégyent hoztak az eszmére, de ha G.-t is letartóztatják, az maga lesz a vicc! G. egy teljesen komolytalan ember…” Ma a két jó barátnak közös ’56-os emléktáblája van Pécs központjában, a Széchenyi téren.
Igen, a könnyedség. Voltaképpen az egész életét, pályafutását végigkísérte az olvasók és kritikusok azon tévhite, hogy aki ilyen gördülékenyen, önironikusan, joviális elbeszélő módban ír, az nyilván könnyen ír. Csak aki mellette élt, az tudta, hogy ez mennyire nem így volt! Krúdy- és persze Kosztolányi- rajongó volt.
Ennek megfelelően pontosan tudta, hogy egy jó jelző vagy hasonlat egekbe emelhet egy írást, egy pongyola viszont hiteltelenítheti azt. Ennek megfelelően szigorú napirend szerint élt: kora hajnalban már leült öreg írógépéhez, és reggel 9-re meg is írta a napi penzumát, ami ritkán volt több, mint másfél gépelt oldal. De az már nyomdakész lett, nem maradt benne egy felesleges névelő sem.
Egy-egy könnyed jelzős szerkezeten sokszor fél órákig gondolkodott, javított, visszajavított, néha másnap is visszatért rá. Megtehette volna, hogy a tollal-géppel korrigált változatot küldeti el a szerkesztőségbe vagy a kiadóba, de ő a végleges változatot inkább pénzért leíratta egy gépírónővel. Mert így volt tiszta, így látszott rajta az írás szentségének tisztelete. Hát így születtek azok a bizonyos „könnyed” G.-novellák, tárcák, íróportrék, amelyekben a szavak úgy sorjáztak, mint a langyos mediterrán tenger hullámai.
A nap további részében – már persze ha egyéb „hivatalos” dolga nem akadt – élete másik legfontosabb ügyével foglalkozott. Telefonált, művész barátokkal beszélt irodalomról és közéletről, valamint szervezte a már védjegyévé vált össznépi kulturális szeánszokat. Kezdetben péntekenként a Nők Lapja szerkesztőségében zajlottak ezek, később – amikor korkedvezménnyel nyugállományba vonulhatott – az óbudai Régi Sipos vendéglőben. Mára már elképzelhetetlen kegyelmi állapot volt ez, a századelő kávéházi művészvilágának utolsó sugára. Finoman szólva is heterogén volt a társaság: Kossuth-díjas koszorús művészek, írók, színészek, képzőművészek, pályakezdők és kiforrott dilettánsok, az irodalmi létben megfürödni vágyó zsurnaliszták, néha még könnyűvérű hölgyek is. Falamon egy régi fotó, már a Siposban készült.A nagy, ovális asztal fő helyén, középen Ő ült, mellette, vegyesen Hernádi Gyula, Csukás István, Konrád György, Csurka István és László, Kardos G. György, és még vagy tucatnyian rádiósok, tévések, mára már elfeledett arcok. Nem kétséges, hogy a szolgálat is rajta tartotta óvó tekintetét ezen a „gyanús” kompánián. Egy ízben két ismert televíziós toppant be, akiket senki sem hívott. Persze maradhattak. Két-három alkalommal jöttek el, de gyakorlatilag meg sem szólaltak. Éjfél után már többnyire csak a ma „konzervatív-kereszténynek” nevezendő többség maradt, ilyenkor már hatott a bor, gyakori volt a nótázás, sokszor Erdélyről, Trianonról szólt a dal. Ekkor a két néma vendég is gyorsan elpályázott. Utánuk nézve sem hagyta el a joviális iróniája: „Nagy dolog! Legalább ügyetlenek” – mondta.
Pedig mindig büszkén hirdette, hogy ő nem bátor ember. Ám a heti egy-két alkalommal a lakáson összegyűlő társaságokban nem fogta vissza magát. Ült a nagyszobában, az íróasztalnál, szokása szerint habselyem alsónadrágban és fürdőköpenyben. És verte az asztalt, zabolázatlan, sztentori hangján jellegzetesen szótagolva harsogta: „E-zek el-me-be-te-gek!” – pedig pontosan tudta, hogy egy ilyen csapatban mindig lehet „kakukktojás”.
Soha sem jártunk együtt moziba, színházba, no pláne kirándulni, ahogy egy „rendes családban” illik. Viszont már rövidnadrágos koromban Pilinszky ringatott az ölében, és heti-havi álladó vendég volt nálunk a 20. század második felének szellemi pezsgése. És amikor már kamaszodtam, alkalmasint hozzá is szólhattam, persze tudtam, hol a határ, de senki sem torkolt le. Visszatekintve úgy érzem, jobban jártam, mintha néhányszor elmentünk volna a Hármashatár-hegyre.
A legnagyobb műve kétségkívül az Egy hipochonder emlékiratai című, önéletrajzi ihletettségű esszéregény, könnyes-ironikus fricska a halálnak. A könyv második kiadásának fülszövegén pályatársai – Pilinszkytől Mándyig – az akkori évtizedek legjobb ilyen műfajú könyvének aposztrofálták. Miközben számtalan sok száz oldalas „nagy regény” néhány év alatt semmivé válik, ez az alig több mint kétszáz oldalas könnyes-mosolygós történet- és gondolatfüzér kiállja az örökkévalóság próbáját.
Egész életében félt a haláltól, hitte Istent, bár néha perlekedett vele. De legfőképpen a minőségben hitt. A hipochondria nem akadályozta meg abban, hogy ne csak a két végén, de még középen is égesse a gyertyát. Remekül főzött, imádott enni, méregerős cigarettát szívott, jócskán ivott, de nagyon jól bírta, még spiccesnek is csak ritkán láttam. Imádta a nőket és imádták a nők – bevallom, akkor néha még én is irigyeltem, és nem is nagyon értettem a dolgot.
Sokkal később értettem csak meg, hogy ezeket a sikereket jórészt a bohém vidámság mögött megbúvó romantikus, szomorkás bölcsességének is köszönhette. Nagyon várta a szocializmus bukását, talán szimbolikus, hogy nem érhette meg. Miután elment, a sajtótörténeti Grimasz azonnal megszűnt, az asztaltársaság feloszlott, a liberális írók már egy teremben sem voltak hajlandók megjelenni Csurkával, egyesek már a Kádár-korszak finom rehabilitálását próbálták megideologizálni. Krúdy kávéháza örökre bezárt.
Azon a reggelen, mint mindig, kora hajnalban felkelt, és megírt még fél oldalt a „Hipochonder” tervezett folytatásából. Az utolsó mondatokat álmomból felébresztve is fejből idézem: „Sokan mondták, hogy Isten a tenyerén hordozott. Isten tenyere? Ki tudja? Lehet, hogy Isten a kezében hordozott, de soha nem a tenyere óvó melegében, hanem valahol kint, a körme szegletében, ahol mindig meg kellett kapaszkodnom…” Leírta a három pontot, és csak aztán szólt anyámnak, hogy szerinte most mentőt kellene hívni.
Ma lenne kilencvenéves. Még akár élhetne is, de már harminc éve halott. Ő volt atyám, Galsai Pongrác, akivel azon az áprilisi hajnalon sok minden más is az égbe szállt.