Árulkodó csönd

Az egyik szerint Orbán Viktor „baromi jó” politikus, a másik pedig úgy szól, a jelenlegi ellenzék soha nem lesz képes megverni őt.

Természetesen mindkét állítással lehet egyet nem érteni és vitatkozni is. Erre valók az ilyen típusú írások, hogy vitát generáljanak, felhívják az érintettek figyelmét a lényeges ügyekre, esetleg javaslatokat fogalmazzanak meg. Azt sem tagadja senki, hogy a baloldalon a megújulás kérdése már egy ideje (évek óta) folyamatosan napirenden van, valószínűleg nincs a köreikben olyan szereplő, aki nem fogalmazta meg erről a véleményét. Száz meg száz nyilatkozat és publicisztika született már arról, hogy milyen feladatokat kell elvégezniük a baloldali pártoknak a következő időszakban. Jelenleg is itt tartunk: Tóbiás József a minap fejtegette az Indexnek adott interjújában, hogy ismét új időszámítás kezdődik az MSZP életében, csak most éppen az önkormányzati választás után.

Azt viszont még senki nem fogalmazta meg ilyen nyíltan – leszámítva persze a jobboldali köröket –, hogy a jelenlegi baloldali politikai elit nemcsak megújulás nélkül, de egyáltalán nem fogja tudni leváltani Orbán Viktort, aki ráadásul a demokrácia nevű játékot a lefektetett játékszabá­lyok szerint műveli. Úgy fogalmaz: „aki szerint azért van hatalmon, mert adminisztratív eszközökkel teszi legyőzhetetlenné magát, az nem ért semmit a titkából. Mert igazán nincs is titka: egyszerűen csak ő érti itthon a legjobban és ő játssza a legtudatosabban, legprofibban ezt a játékot.”

Érdemes megvizsgálni Török kijelentését, több okból is. Egyrészt azért, mert Török Gábor valóban az a politológus, ha tetszik, politikai szereplő Magyarországon, akinek sikerült megőriznie a függetlenségét, nem köthető egyértelműen egyetlen politikai oldalhoz, párthoz sem. Következésképpen mind a baloldal, mind a jobboldal számára releváns kritikát fogalmazhat meg, amelyet ha nem is illik, de mindenképpen célszerű átgondolni. Másrészt, és ami még fontosabb, azzal, hogy Török demokratikus keretek közé helyezi a Fidesz politikai teljesítményét, az egész baloldal alaptézisét, kvázi önmeghatározását kérdőjelezi meg. A 2010-es kétharmados választási győzelem és kormányalakítás óta az ellenzéki erők olyan értelmezési keretet adtak a politikai történéseknek, amelyet a diktatúra kiépítéséről való gondolkodás határoz meg. Mindent ennek rendelnek alá, minden megszólalásuknak ez az alapja, és ha ez a tétel megkérdőjeleződik, elvész az egyetlen mondanivaló, amire politikájukat építik.

Magától értetődő, hogy egy politikái pártnak szüksége van öndefinícióra, és ez választási időszakban, amikor programot kellene adni, különösképpen felértékelődik. Ugyanis ha egy párt a politikai környezetben nem tudja magát meghatározni, vagyis nem tudja pontosan, hogy egy adott helyzetben mi a teendője, akkor létének alapja is megkérdőjeleződik. Nem véletlen, hogy sem az országgyűlési, sem az európai parlamenti választási kampányból jóformán nem emlékszünk egyetlen üzenetre sem baloldali ellenzéki pártoktól.
A politika természete nyilvánva­lóan megengedné, hogy az ellenzék új mondanivaló után nézzen, de egyrészt ez hosszabb időt venne igénybe, amire a baloldalnak már nincs lehetősége, másrészt túl sokszor „kezdték már újra” – nulla politikai teljesítmény nélkül – ahhoz, hogy szavazóik megadják nekik a szükséges bizalmat. Mindez nem jelenti azt, hogy a választók vagy a magyarországi politikai kultúra nem igényelné egy potens ellenzék létrejöttét. Sőt a második kétharmadnak talán hatványozottan szüksége lenne rá.
Attól viszont, hogy a jelenlegi ellenzék egy alternatív valóságba képzeli magát, még nem lesz komolyan vehető, inkább csak mulatságra ad okot.

És akkor még nem is ejtettünk szót arról az apró tényezőről, hogy a rendszerváltás utáni magyar politikatörténetben először fordult elő az, hogy az ellenzék a megmérettetésen már azelőtt elvérzett, hogy egyáltalán rajthoz állt volna.