Vélemény és vita
Apró ajándék, celofánban
Engem, sajnos, már nem izgat majd, hogy mennyire lesz meleg vagy éppen hideg 2100-ban
És mi lesz, ha nem nyer a válogatott? – tette fel a kérdést kollégám, Kiss úr Lothar Matthäusnak, aki éppen akkor a nemzeti tizenegyet irányította, és nem büszkélkedhetett különösebben jó eredményekkel. Ám azon a véleményen volt, hogy a következő meccset behúzva minden szép és jó lesz. És akkor jött Kiss úr, és feltette ezt a kérdést, mire a jó Lothar kifakadt, hogy ez a baj velünk, magyarokkal, és ez a különbség a német válogatott és a mi aranylábúink között, hogy a németeknél nincs ha. Ott kimennek és nyernek.
Ez a kis történet jutott eszembe, amikor azt olvastam a közelgő párizsi klímacsúcs körüli nagy sürgés-forgásban, hogy ott meg az a cél, hogy megkíséreljék az évszázad végéig két Celsius-fok alatt tartani a globális átlaghőmérséklet emelkedését. Tehát nem megállítani, nem csökkenteni akarják, hanem megpróbálják megkísérelni, mint a mi fiaink, ha kiszaladnak a gyepre. Ott sem nyerni akarnak, itt sem, bár azt elfelejtik, hogy utóbbi esetben még döntetlenre is nagy bravúr lenne lehozni a meccset, ami már régen elkezdődött, és most amúgy is cefetül vesztésre állunk.
Nincs is akkora gitt, amekkorával ezt a világméretű egyletet – amely a konferenciára készül, meg előkészíti azt, igen, bizony, hétfő óta tart az előkészítő tanácskozás – jellemezni lehetne. Most pedig, akik verbálisan aggódnak a felmelegedésért, azon izzadnak Bonnban egy héten át, hogy megpróbáljanak „konszenzusra jutni egy megállapodástervezetről”.
És ha most, úgyis mindenki róla ír, belebújunk egy kicsit Marty McFly bőrébe, és visszarepülünk 2009-be, a koppenhágai klímakonferenciára, akkor szomorúan tapasztalhatjuk, hogy az bizony teljes kudarccal végződött. Hiába rágták a gittet két hétig, még egy vérszegény zárónyilatkozatot sem sikerült elfogadni, csak egy – figyelem, világméretű problémáról van szó – két és fél oldalas zárónyilatkozatot „vettek tudomásul” a részt vevő országok. Ennél talán nem is lehet szebben mondani annak az eredetijét – mert hát ez mégiscsak egy ünnepi szám –, hogy tettek rá. Csak becsomagolták szépen a matériát, de hát az celofánban is csak az marad.
Hogy mekkora az elszántság, azt jól mutatja, hogy eddig százötven ország adta át az ENSZ-nek a 2025 és 2030 közötti időszakra vonatkozó vállalásait tartalmazó listát. Ezek az országok együttesen az üvegházhatású gázok kilencven százalékát bocsátják ki, ha pedig sikerül maradéktalanul megvalósítaniuk elképzeléseiket, akkor „a globális átlaghőmérséklet emelkedési pályája még mindig három Celsius-fokon marad”. Nem kettőn tehát, amit amúgy is csak megkísérelnek megpróbálni. Igaz, ha nem tennének semmit, akkor négy-öt fokkal emelkedhetne az átlaghőmérséklet.
Engem, sajnos, már nem izgat majd, hogy mennyire lesz meleg vagy éppen hideg 2100-ban, az azonban még egy darabig érdekel, hogy a fejlődő országoknak mikor adnak jelentős anyagi támogatást. Már csak azért is, mert azon a bizonyos koppenhágai csúcson olyan is elhangzott, hogy 2020-tól évi százmilliárd dolláros klímavédelmi támogatást kapnak a fejlett államoktól. Eddig hatvanmilliárd dollárnyi felajánlás érkezett – öt év és negyvenmilliárd még hátravan. És bár bizonyos szempontból az idő szorít, ha jobban belegondolunk, mégis csak akkora üzlet ez, hogy akár Soros Gyuri bácsi is beszállhatna, sőt, ha nem otrombaságokon törné a fejét, még lehet, ezt a problémát is megoldhatná mellényzsebből. Csak a fejlődő országok figyeljenek majd, hogy az ajándék, amit hoz, véletlenül se celofánba legyen bugyolálva, mert azon még Lothar Matthäus is elcsúszhat.
Ez a kis történet jutott eszembe, amikor azt olvastam a közelgő párizsi klímacsúcs körüli nagy sürgés-forgásban, hogy ott meg az a cél, hogy megkíséreljék az évszázad végéig két Celsius-fok alatt tartani a globális átlaghőmérséklet emelkedését. Tehát nem megállítani, nem csökkenteni akarják, hanem megpróbálják megkísérelni, mint a mi fiaink, ha kiszaladnak a gyepre. Ott sem nyerni akarnak, itt sem, bár azt elfelejtik, hogy utóbbi esetben még döntetlenre is nagy bravúr lenne lehozni a meccset, ami már régen elkezdődött, és most amúgy is cefetül vesztésre állunk.
Nincs is akkora gitt, amekkorával ezt a világméretű egyletet – amely a konferenciára készül, meg előkészíti azt, igen, bizony, hétfő óta tart az előkészítő tanácskozás – jellemezni lehetne. Most pedig, akik verbálisan aggódnak a felmelegedésért, azon izzadnak Bonnban egy héten át, hogy megpróbáljanak „konszenzusra jutni egy megállapodástervezetről”.
És ha most, úgyis mindenki róla ír, belebújunk egy kicsit Marty McFly bőrébe, és visszarepülünk 2009-be, a koppenhágai klímakonferenciára, akkor szomorúan tapasztalhatjuk, hogy az bizony teljes kudarccal végződött. Hiába rágták a gittet két hétig, még egy vérszegény zárónyilatkozatot sem sikerült elfogadni, csak egy – figyelem, világméretű problémáról van szó – két és fél oldalas zárónyilatkozatot „vettek tudomásul” a részt vevő országok. Ennél talán nem is lehet szebben mondani annak az eredetijét – mert hát ez mégiscsak egy ünnepi szám –, hogy tettek rá. Csak becsomagolták szépen a matériát, de hát az celofánban is csak az marad.
Hogy mekkora az elszántság, azt jól mutatja, hogy eddig százötven ország adta át az ENSZ-nek a 2025 és 2030 közötti időszakra vonatkozó vállalásait tartalmazó listát. Ezek az országok együttesen az üvegházhatású gázok kilencven százalékát bocsátják ki, ha pedig sikerül maradéktalanul megvalósítaniuk elképzeléseiket, akkor „a globális átlaghőmérséklet emelkedési pályája még mindig három Celsius-fokon marad”. Nem kettőn tehát, amit amúgy is csak megkísérelnek megpróbálni. Igaz, ha nem tennének semmit, akkor négy-öt fokkal emelkedhetne az átlaghőmérséklet.
Engem, sajnos, már nem izgat majd, hogy mennyire lesz meleg vagy éppen hideg 2100-ban, az azonban még egy darabig érdekel, hogy a fejlődő országoknak mikor adnak jelentős anyagi támogatást. Már csak azért is, mert azon a bizonyos koppenhágai csúcson olyan is elhangzott, hogy 2020-tól évi százmilliárd dolláros klímavédelmi támogatást kapnak a fejlett államoktól. Eddig hatvanmilliárd dollárnyi felajánlás érkezett – öt év és negyvenmilliárd még hátravan. És bár bizonyos szempontból az idő szorít, ha jobban belegondolunk, mégis csak akkora üzlet ez, hogy akár Soros Gyuri bácsi is beszállhatna, sőt, ha nem otrombaságokon törné a fejét, még lehet, ezt a problémát is megoldhatná mellényzsebből. Csak a fejlődő országok figyeljenek majd, hogy az ajándék, amit hoz, véletlenül se celofánba legyen bugyolálva, mert azon még Lothar Matthäus is elcsúszhat.