Apor Vilmos tanúságtétele

Már harmadik napja tartott a város ostroma, s a szovjet katonáknak a front átmeneti megállása miatt volt idejük és alkalmuk a „városnézésre”, csellengésre és zabrálásra, nők hajkurászására. Aki tehette, kitért előlük. Így sok asszony és lány menekült a püspökvárba. Apor Vilmos püspök a pincébe bujtatta őket, s ha orosz katona jött, elébe ment a kapuba. A megszálló katonák viselkedése – mint általában mindenütt a világon – változó volt. Egyikük megcsókolta a püspök reverendáját, mások azonban le akarták húzni a gyűrűjét az ujjáról. Nagypénteken a püspök a pincében felolvasta a Passiót, és megáldoztatta a híveket. Ezen a napon böjtölt: nem evett semmit, csak egy csésze teát ivott…

A késő délutáni órákban erősen ittas katonák három fiatal, 15-16 éves lányt találtak az egyik pincében, akiket magukkal akartak hurcolni, de ezt a püspök eléjük állva erélyesen megakadályozta. Ezután a szovjetek ötven fiatal nőt követeltek tőle „málenkij robotra”, úgymond krumplipucolásra, ám ezt a püspök szintén megtagadta, és elállta a torony alatti borospincébe vezető utat, ahol éppen több száz menekült szorongott, közöttük asszonyok, lányok, gyerekek. Az egyre hevesebb szóváltás, majd dulakodás azzal végződött, hogy az egyik szovjet tiszt pisztolyt rántott, és többször Apor Vilmosra lőtt. A püspököt három golyó érte, megdöbbentően úgy, ahogy keresztet vetni szokás: egyik a homlokát súrolta, a másik a hasüregbe hatolt be, míg a harmadik a jobb karján reverendáját és inge kézelőjét lyukasztotta át.
A meglőtt püspök az aula igazgatójára és titkárára támaszkodva még saját lábán ment le a nagy pince boltíves bejáratáig, majd összecsuklott. Papjai pokrócokkal letakarva hordágyra fektették és kórházba szállították. Amikor titkára arról érdeklődött: vannak-e fájdalmai, kezében rózsafüzért tartva ennyit mondott: „Hálát adok Istennek, hogy ilyen szép nagypénteket adott.” A szintén jelen lévő nővéreknek pedig azt mondta: „Ha megmenekül minden nő, akkor érdemes volt!”

Hál’ Istennek, megmenekültek, mert a katonák hirtelen elhagyták a püspökvárat. Aport hordágyon a nádorvárosi kórházba szállították, ahol – petróleumlámpa fényénél – azonnal elvégezték a műtétet, a hasüregbe fúródott lövedéket azonban nem találták. Az operáció után nehezen tért magához, de nyomban arról érdeklődött: később történt-e bántódásuk a nőknek? Amikor megtudta, hogy az oroszok többé nem tértek vissza a püspökvárba, ezt válaszolta: „A Jóisten elfogadta áldozatomat.” Állapota húsvétvasárnapra, április 1-jére válságosra fordult. Ekkor meggyónt, felvette a szentkenet szentségét, majd mindenkit megáldott. Halála előtt ezt mondta: „Felajánlom szenvedéseimet az egész magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj szegény magyarokért!”

„A jó Pásztor életét adja juhaiért” – írta emlékirataiban Mindszenty bíboros Apor Vilmosról, aki „hívei védelmében szorgoskodván esett el, és húsvéthétfőn költözött Urához, hogy elvegye áldozatának jutalmát”. Április 4-én temették el ideiglenesen – azon a napon, amely évtizedeken át a „felszabadulás” ünnepe volt a magyar kommunisták jóvoltából –, de a vértanú püspök hamvai csak 1986-ban kerülhettek a végső nyughelyre, a győri székesegyház Szent László-kápolnájába.

Arról a magyar főpapról nem lehetett nyilvánosan beszélni négy évtizeden át, aki talán a legkövetkezetesebben készült a háborút követő új helyzetben a magyar katolikus egyház szociális, az emberi méltóságot védő, az embert szolgáló arcának felmutatására. „Crux firmat mitem, mitigat fortem” – azaz a kereszt erősíti a szelídet, és szelídíti az erőset. Báró Apor Vilmos, a híres erdélyi arisztokrata családból származó katolikus főpap – „a szegények püspöke” – jelmondata egész életében elkísérte és jellemezte őt. Papi életét mindvégig áthatotta a másokért való jézusi szolgálat és felelősségvállalás. Mindig a megalázottakat és megszomorítottakat védte és segítette. II. János Pál pápa 1997. november 9-én avatta boldoggá. Homíliájában a következőket mondta: „Vilmos püspök hősies tanúságtétele becsületére válik a magyar nemzet nemes történelmének, s a mai naptól fogva az egész egyház csodálattal tekint fel rá. Bátorítsa ez a híveket arra, hogy habozás nélkül kövessék Krisztust, saját életükben is.”

A boldoggá avatott püspök a magyarországi zsidóság emlékezetében mint Istennek szenvedő mártírszolgája él, aki halálos sebet kapott, de áldozata elősegítheti szellemi-lelki gyógyulásunkat, hisz az ehhez hasonló nemes példa jobbá tesz bennünket. „Apor Vilmos az egész magyar nemzet tanítója, az Isten által adott szeretet megvalósítója, példaképe: igaz, szent ember” – mondta róla a nemrég elhunyt Schweitzer József főrabbi.

Ennél többet, igazabbat mi sem mondhatunk.