Amikor a kakas szól

A történészek kutatásai utólag általában alátámasztják, hogy különböző mulasztások hiányában bizonyos tragédiák nem, vagy egészen másként következtek volna be. Rémisztő, hogy ez a jelenség a történelem során újra és újra visszatér, mintha törvényszerű lenne a rossz döntések sorozatos diadala a józan megfontolás és a bölcs előrelátás fölött. Ez pedig rendre olyan tragédiák bekövetkezéséhez vezet, amelyek elkerülhetők lettek volna.

Európa polgárai most ismét aggódhatnak. Döbbenten figyelik vezetőik bénult döntésképtelenségét, alkalmatlanságukat az új helyzetek diktálta változó követelmények teljesítésére. Az újkori népvándorlás agyafúrt és szervezett jelensége felér egy szorítóban elkövetett szabálytalan mélyütéssel, amelyet a mérkőzés szervezői bizonyos okok folytán nem kívánnak észrevenni és büntetni.

Ebben a helyzetben két választásunk van: elfogadjuk a tényt, hogy eleve vesztésre ítéltettünk, vagy összeszedjük magunkat, kiegyenesedünk és még nagyobb erővel harcolunk. Utóbbi mellett szól, hogy a szív, az akarat és a tudatosság hármassága hatalmas energiák felszabadítására képes. Semmiképp sem maradhatunk tehetetlen elszenvedői az eseményeknek.

Vitán felül áll, hogy az Európai Unió­ban napjainkban olyan folyamatok zajlanak, amelyek kezeléséhez szövetségi lépésekre van szükség. Egész Európa jövője a tét, így az itt élő ötszázmillió polgár sem maradhat passzív. Az új helyzetben napról napra mérlegre kell tennünk, hogy azok a vezetők, akiknek most soha nem látott súlyú sorskérdésekre kell megtalálni a megfelelő választ, képesek-e átlátni a helyzetet a mi szemszögünkből, azaz az őket delegáló európai polgárok érdekei felől. Európa legfelső vezetői ismerik-e egyáltalán, és ha igen, hajlandók-e érvényesíteni a tagországok és rajtuk keresztül a tagországok választóinak akaratát, vagy sem.

Ha nem is könnyen, de mindenkiben tudatosult, hogy külső uniós határainkat gazdasági bevándorlók támadták meg, és a tömeg korábban elképzelhetetlen gyorsasággal ömlik befelé. Százezrével érkeznek a migránsok a Közel-Keletről és Afrikából, miközben az unió vezető bürokratái folytatják a már megszokott, kényelmes tempójú brüsszeli protokollt. Csaknem egy év telt el azóta, hogy a bevándorlók száma egyre gyorsuló ütemben emelkedni kezdett. Ezzel világossá vált, hogy előbb-utóbb lépni kell, a problémát nem lehet a szőnyeg alá söpörni. Az Európai Parlament ezzel szemben még a nyár elején is azt találta megfelelő intézkedésnek, hogy Magyarország kormányát szégyenpadra ültesse a migráció kérdésében tartott nemzeti konzultáció miatt.

Az eltelt hónapok bebizonyították, hogy az unió jelenlegi vezetői alkalmatlanok feladatuk ellátására, így nem véletlen, hogy az európai polgárok veszélyérzete a migránsok számának arányában rohamosan nő. Erősödik az igény a helyzet hatékony és szakszerű kezelésére, ezzel párhuzamosan az erre képtelen európai funkcionáriusok lecserélésére. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy biztosak legyünk benne: az ötszázmillió európai polgár között lesz megfelelő számú rátermett vezető, aki helyesen értelmezi az Európát fenyegető idők szavát, és megtalálja a helyes választ az új kérdésekre. Nem kevesebb a feladat, mint az európai civilizáció és kulturális hagyományok fenntartása és védelme. Garanciát teremteni arra, hogy ezen értékek hosszú távon fennmaradjanak Európában, hogy az európai identitást, erkölcsi és jogi normarendszert, valamint a kultúrát ne csak gyermekeink, de unokáink és az ő leszármazottaik is magukénak érezzék és szabadon élhessék a hazájukban.

Sokan mondják, hogy Az ember tragédiája, Madách Imre hatalmas műve filozófiai és művészi színvonalában nem marad el a hasonló témájú nagy nyugati irodalmi alkotások mögött. Nem az én tisztem eldönteni, így van-e, de az biztos, hogy a mostani helyzetben is segít az eligazodásban.

„Nem a kakas szavára kezd virradni, / De a kakas kiált, merthogy virrad” – írja Madách.

Ha az újkori népvándorlás által megtámadott Európa helyzetére gondolunk, az a kísérteties érzésünk támad, mintha a fenti evidenciához képest ma minden fordítva lenne.

Az egyik oldalon Európa polgárai állnak, akik már rég fölismerték, hogy új nap virradt a kontinensre, itt az ideje az ébredésnek. A másik oldalon a néptől elszakadt politikai elit, amely késői keléshez, kényelmes élethez és hatalomhoz szokott, mintha azt gondolná, hogy amíg ő alszik, addig a nap sem kel fel. A rossz hír az, hogy ez nem így van, tisztelt európai vezető hölgyek és urak!

A virradat nem az Önök döntésétől függ, hanem attól, hogy mikor van itt az ideje. A kakast nem lehet elnémítani, mert tudja a feladatát, és időben fölébreszti az alvó embereket.

Az ébredő ember pedig megteszi, amit lehet. Fölméri a lehetőségeket, figyeli a folyamatokat, számba veszi a veszélyt, tervez, dönt és cselekszik, annak megfelelően, amit a szükség megkövetel.

Valahogy így tett a magyar miniszterelnök is, aki még hajnal előtt felismerte az Európára leselkedő veszélyforrást, amely a liberalizmus eszmei köntösében, de valójában a klasszikus liberalizmus szélsőségbe forduló torzulásaként jelentkezett és szivárgott be Európa országaiba.

Mondhatjuk, hogy nincs új a nap alatt, hiszen ez már megtörtént a szocializmus eszmerendszerével is, amelynek torzult formájából alakult ki a kommunizmus, a fasizmus és a nácizmus. Hasonló módon torkollik a torzult neoliberalizmus is szélsőségbe, amit nyugodtan nevezhetünk liberálfasizmusnak. Napjainkban néhány, a világnépességhez viszonyítva elenyésző töredéknyi pénzoligarcha a globalizáció segítségével uralma alá hajtja a nemzetek önálló politikai, gazdasági és társadalmi rendszereit.

A rabszolgatartás újkori formái vannak kialakulóban. Miközben a „háború” feliratú címke mögé a második világháború vége óta mindig az atombombát és annak továbbfejlesztett változatait képzeltették velünk, más irányból jött a támadás. Nukleáris erejű pénzügyi műveletekkel gerjesztett, korábban elképzelhetetlen és kontrollálhatatlan társadalmi folyamatok válnak a birodalmi hódítás, illetve gyarmatosítás eszközévé – lásd a tömeges migrációt. Úgy tűnik, ez lett a világháború 21. századi formája.

Az elszegényített országok lakói sáskaként lepik el a jobb módú nemzetállamokat, letarolva ezek gazdaságát, és olcsó munkaerejükkel megadva a multinacionális cégeknek azt a különbözetet, ami a további gazdagodásukhoz szükséges, és amit az európai munkásokról már nem tudnak lenyúzni.

A szuperbirodalmi törekvések következő kiszemelt áldozata Európa. Ha ezt a kontinenst sikerül gyarmatosítani, úgy Ázsia lesz a következő, amely így már könnyebb ellenfél. Ne tévedjünk: új típusú háború folyik, új eszközök széles tárházával. Nemcsak fegyverrel, nemcsak a pénz erejével, hanem az éheztetés-szomjaztatás boszorkánykonyhájával, továbbá az anyaföldtől, a kultúrától, az identitástól való elszakítás kíméletlen módszereivel. De azért az ősrégi fegyvertárból is előkerülnek bizonyos jól bevált módszerek: vallástalannak mondott napjainkban újra reneszánszát éli a vallási alapon történő uszítás. Meggyőződésem, hogy az európai polgárok egyesült erejével még van remény az alattomosan tekergő gonosz elképzelések leleplezésére és a már szemmel látható következmények visszaszorítására. Ehhez Európa közös cselekvése kell, ami csak új, felelős és cselekvőképes uniós vezetőkkel képzelhető el.

Már jelzi az új nap reggelét a visegrádi országok első lépése a schengeni határ védelmére. A magyar miniszterelnök kezdeményezésére ideért a Szlovákiából, Csehországból és Lengyelországból küldött baráti segítség. Szolidaritásukat fejezik ki a balti államok és a balkáni népek is. Nem kétséges, hogy az európai civilizáció az ősi zsidó-keresztény kultúrára támaszkodó erős felépítmény, amelynek tartópillére ötszázmilliónyi európai polgár, akinek megtartó küldetése van.

A mai mély válságból egyirányú utca vezet kifelé. Az előre mutató nyíl alatt a felirat: „Család, nemzet, Európa.”