Ami mindenkinek jár

Rendben is van ez így, mert ha bárki is előírná, kinek miként kell élnie, az diktatúra lenne.

Mégis sokan diktatúrát sipákolnak. Meglehetősen ostoba érvekkel állnak elő. Hogy például nálunk nincs sajtó- és véleményszabadság, leépítették a jogállamot. Napjainkban az ellenzéki támadások két nagy területet érintenek, az egészségügyet és az oktatást, s a hatalmas „diktatúrában” idióta figurák szajkózhatják szabadon hazugságaikat. A kormány meg olyan, többszáz milliárd forintos kórházi és rendelőintézeti fejlesztést indított el, amire nem túlzás azt mondani, történelmünkben aligha volt rá példa. Ami az oktatásügyet érinti, a kockás inges liberális tanerők egyre szánalmasabban próbálkoznak a tüntetésecskéikkel kikövetelni maguknak és túlterheltnek mondott diákjaiknak az úgynevezett tanszabadságot. Hogy ez mit jelent? Nagyjából annyit, hogy senki, semmilyen formában ne korlátozza zavaros elképzeléseik megvalósítását a különböző állami iskolákban.

Jól illeszkedik ebbe az anarchista ország- és lélekromboló folyamatba az úgynevezett művészjáradék körül forgó beszéd. Decemberben ugyanis törvény született arról, hogy meghatározott művészeti szakmai díjak birtokosai szigorúan megfogalmazott előírásoknak megfelelve, hatvanötödik életévük betöltése után, a kitüntetéssel egyébként már korábban is elismert értékteremtő munkájukért életük végéig kiegészítő juttatást kapjanak. Most, hogy a törvény hatályba lépett, és annak technikai kivitelezőjénél, a liberális körökben undorodva utált Magyar Művészeti Akadémiánál több száz jogosult igényelte a neki a törvény által megszabott járadékot, mintha halkulóban lenne a korábban összevissza beszélő, hazug állításokat közzétévő, elnyomottnak hazudott sajtó.

Tanulságos felidézni, a törvény megszületése körüli idők óta felröppentett, egyáltalán nem művészi kacsákat a járadékról. Azzal kezdte a fenekedő balsajtó, hogy a Magyar Művészeti Akadémia megint pénzt oszt tagjainak. Hazudtak. Az akadémiai tagság kizáró ok. Amúgy jelenleg havi százhúszezer forintról van szó.

Miután kiderült, hogy a liberális körökben lenézett és látványosan megvetett MMA ebben az ügyletben csupán lebonyolítóként szerepel, azaz nem ez az intézmény állapítja meg, kinek jár és kinek nem a pénz, új, vagyis nagyon is régi útra vitték a támadást. Következett az irigység felkorbácsolása. Sorra jelentek meg azok a vélemények, amelyek szerint ezek az élhetetlen művészek már miért lennének különbek másoknál. Ha nekik kijár ez a többletpénz, miért nem kap a rokkantnyugdíjas vájár, martinász, pincér vagy éppen tanár. Nem Amerika integet nekünk vissza, hanem a Kádár-, sőt a Rákosi-kor. Ezekben mellesleg, ha tizedannyira szabadon pofázhattak volna hülyeségeket a rendszer ellen a mindenkori kretének, s jött volna a fekete autó értük.

A magyar kormány jól megokolt, tisztességes és igazságos lépését, ami szerint idős korukban meg kell becsülni az embereket, éppen úgy támadják és hazudoznak róla, mint az élet másik végén hozott döntéseit, a több gyerek megszületését szorgalmazó családpolitikai intézkedéseket.

A liberális romboló úszik tovább a saját büdös csatornavizében. Pusztítana, ám erre egyre kisebb az esélye, mondjuk, azért, mert az általa leparasztozott és agymosott Fidesz-rajongónak nevezett magyarok milliói most is, mint olyan sokszor történelmünkben, határozott és egyértelmű nemet mondanak neki.