Vélemény és vita
Ami a Kutyagumiból kimaradt
De kanyarodjunk vissza az ölebekre, amik a kisgyermekek helyét foglalják el ama ifjú ölekben
Vidéki Lajos kapott aztán hideget-meleget a kutyás, macskás ismerőseitől a négylábú kedvencekről és a gazdikról szóló, néhány hónappal korábban megjelent írásáért, ugyanakkor a beszélgetések után néhány új momentum is akadt, amit azért meg lehetne osztani a témában.
Kezdjük akkor mindjárt a cikisebbel, mert mindig jó előbb túllenni a nehezén. Ez lenne az a bizonyos „öleb” problematika, ami valahogy mostanra nem az éltesebb, gyermekeiket már útjukra bocsátó anyukák, idősödő asszonyok környékén cukiskodik, hanem meglehetősen dekoratív kiszerelésű ifjú hölgyek karján, retiküljében dülleszti szemeit, vagy éppen vékonyka aranyozott láncikán táncikál a plázákban a lábak között. Nemrégiben az eltűnt luxusprostiról szóló hírekben szerepelt, hogy igazán nagy lehet a baj, hiszen dús hajkoronájú ifjú hölgy gondoskodás nélkül hagyta ott a férfiak által sűrűn látogatott bérleményben kedvenc kutyedliit, ami mostanság, ebben a kifordult világban ugye a legmagasabb szintű gondatlanságot, mi több, rettenetes és teljességgel megbocsáthatatlan bűnt jelenti. Mert eljutottunk oda, hogy egy eb elpusztításáért több évet helyeznek kilátásba, mint egy felindulásból elkövetett emberölésért.
No, de kanyarodjunk csak vissza ezekre az ölebekre, amik, mondjuk ki csak bátran, a csecsemők, kisgyermekek helyét foglalják el ama ifjú ölekben. Talán azért is, mert felelősségben ez azért mégis kevesebb, mint egy gyermek felnevelésébe belevágni. Ez utóbbi áldás ellen manapság inkább védekezni szokás, ha meg már megtörtént a baj (mennyire lehangoló is ez az általánosan használt szóösszetétel!), akkor még mindig ott van a küret. Vidéki Lajosnak itt a nagyarcú reneszánsz ötvös, Benvenuto Cellini önéletírása jutott eszébe, és abból is a római luxusprostituált esete, akinek természetes volt, hogy kihagy néhány hónapot az iparűzésből, míg világra nem hozza nemkívánt magzatát, és el nem indítja az élet rögös útjain. Szóval, ott (is) tartunk, hogy gyermek helyett kutya. Vagy kisállat. Erre a döntésre jut a Valami Amerika 3. szőke Timije is, aztán ott volt az a minapi címlap is, hogy az ismert műsorvezető megelégszik azzal, ami már van. Bizony, ilyen világ van, ezt is elhozta a fehér ember civilizációjának alkonya. De miután kellőképp elszomorodnánk, gondoljunk még arra, hogy mekkora bizniszt is jelent az ember világában eme négylábú vagy egyéb kedvencek létezése.
Gondoljunk csak az erre a jelen formájában talán tökéletesen fölösleges és irracionális kedvtelésre, amely csak a kis vagy nagyobb kedvenceknek legyártott változatos összetételű és kiszerelésű táplálékok, „jutalomfalatok” révén olyan mennyiségű hasznos élelmiszert pazarol el, amivel egyesek szerint száműzni lehetne az éhínséget a bolygóról. Ez talán még jobban igaz, ha számba vesszük itt a gyártók, a közvetítők és a boltosok hasznát is, no, meg az egész folyamathoz kapcsolódó adóterheket. De elindulhatunk a kapcsolódó üzletágak irányából is. Mert míg valaha az állatorvosi egyetemeken a szarvasmarhák, sertések, lovak felépítésére és betegségeire koncentráltak, addig mára itt is a kis kedvencek kerültek előtérbe. És bizony már szalad is a gazdi a kutyulival a dokihoz, ha az valamiért néhány napig nem eszik rendesen, vagy éppen nincsen rendben a széklete. És ahogy múltkor az egyik szupermarketben, a harmincas pénztárosnő büszkén taglalta: sokat kellett várnunk, de a macska ugye mindenek előtt. És a sorban hátrébb valamiért hisztiző gyerekre mutatva igazolta is volna barátnőjének a választását. Aztán a gondolatmenetet folytatva, megnyíltak nyugati mintára rendben azok a kutyakozmetikák is, ahol költséges és időrabló beavatkozásokat, szépészeti műtéteket és egyszerű fodrászati tevékenységet is elvégeznek, hogy a kis kedvenc legalább olyan jól mutasson, mint a gazdi a partin az új ruciban.
No, de vannak még ennél cifrább dolgok is, gondolta idáig érve Vidéki Lajos, aki valahol azt is olvasta, hogy némely elaggott amerikai milliomosok immár arról szoktak megfontolt döntést hozni, hogy az aktuális kiskedvencre hagyják a vagyonukat. Amit aztán a gazdi örök vadászmezőkre való távozása után a vagyonkezelő vagy gondnok úgy oszt be, hogy a kedvezményezett ne szenvedjen hiányt semmiben. Sőt, talán arra is van már jogi precedens, hogy valami módon, mondjuk, az ügyvéd által megszerkesztett végakaratot tappancsával hitelesítve a négylábú, rendelkezhessen az utána maradó pénzek sorsáról is. Hiszen neki jogai vannak.
Kezdjük akkor mindjárt a cikisebbel, mert mindig jó előbb túllenni a nehezén. Ez lenne az a bizonyos „öleb” problematika, ami valahogy mostanra nem az éltesebb, gyermekeiket már útjukra bocsátó anyukák, idősödő asszonyok környékén cukiskodik, hanem meglehetősen dekoratív kiszerelésű ifjú hölgyek karján, retiküljében dülleszti szemeit, vagy éppen vékonyka aranyozott láncikán táncikál a plázákban a lábak között. Nemrégiben az eltűnt luxusprostiról szóló hírekben szerepelt, hogy igazán nagy lehet a baj, hiszen dús hajkoronájú ifjú hölgy gondoskodás nélkül hagyta ott a férfiak által sűrűn látogatott bérleményben kedvenc kutyedliit, ami mostanság, ebben a kifordult világban ugye a legmagasabb szintű gondatlanságot, mi több, rettenetes és teljességgel megbocsáthatatlan bűnt jelenti. Mert eljutottunk oda, hogy egy eb elpusztításáért több évet helyeznek kilátásba, mint egy felindulásból elkövetett emberölésért.
No, de kanyarodjunk csak vissza ezekre az ölebekre, amik, mondjuk ki csak bátran, a csecsemők, kisgyermekek helyét foglalják el ama ifjú ölekben. Talán azért is, mert felelősségben ez azért mégis kevesebb, mint egy gyermek felnevelésébe belevágni. Ez utóbbi áldás ellen manapság inkább védekezni szokás, ha meg már megtörtént a baj (mennyire lehangoló is ez az általánosan használt szóösszetétel!), akkor még mindig ott van a küret. Vidéki Lajosnak itt a nagyarcú reneszánsz ötvös, Benvenuto Cellini önéletírása jutott eszébe, és abból is a római luxusprostituált esete, akinek természetes volt, hogy kihagy néhány hónapot az iparűzésből, míg világra nem hozza nemkívánt magzatát, és el nem indítja az élet rögös útjain. Szóval, ott (is) tartunk, hogy gyermek helyett kutya. Vagy kisállat. Erre a döntésre jut a Valami Amerika 3. szőke Timije is, aztán ott volt az a minapi címlap is, hogy az ismert műsorvezető megelégszik azzal, ami már van. Bizony, ilyen világ van, ezt is elhozta a fehér ember civilizációjának alkonya. De miután kellőképp elszomorodnánk, gondoljunk még arra, hogy mekkora bizniszt is jelent az ember világában eme négylábú vagy egyéb kedvencek létezése.
Gondoljunk csak az erre a jelen formájában talán tökéletesen fölösleges és irracionális kedvtelésre, amely csak a kis vagy nagyobb kedvenceknek legyártott változatos összetételű és kiszerelésű táplálékok, „jutalomfalatok” révén olyan mennyiségű hasznos élelmiszert pazarol el, amivel egyesek szerint száműzni lehetne az éhínséget a bolygóról. Ez talán még jobban igaz, ha számba vesszük itt a gyártók, a közvetítők és a boltosok hasznát is, no, meg az egész folyamathoz kapcsolódó adóterheket. De elindulhatunk a kapcsolódó üzletágak irányából is. Mert míg valaha az állatorvosi egyetemeken a szarvasmarhák, sertések, lovak felépítésére és betegségeire koncentráltak, addig mára itt is a kis kedvencek kerültek előtérbe. És bizony már szalad is a gazdi a kutyulival a dokihoz, ha az valamiért néhány napig nem eszik rendesen, vagy éppen nincsen rendben a széklete. És ahogy múltkor az egyik szupermarketben, a harmincas pénztárosnő büszkén taglalta: sokat kellett várnunk, de a macska ugye mindenek előtt. És a sorban hátrébb valamiért hisztiző gyerekre mutatva igazolta is volna barátnőjének a választását. Aztán a gondolatmenetet folytatva, megnyíltak nyugati mintára rendben azok a kutyakozmetikák is, ahol költséges és időrabló beavatkozásokat, szépészeti műtéteket és egyszerű fodrászati tevékenységet is elvégeznek, hogy a kis kedvenc legalább olyan jól mutasson, mint a gazdi a partin az új ruciban.
No, de vannak még ennél cifrább dolgok is, gondolta idáig érve Vidéki Lajos, aki valahol azt is olvasta, hogy némely elaggott amerikai milliomosok immár arról szoktak megfontolt döntést hozni, hogy az aktuális kiskedvencre hagyják a vagyonukat. Amit aztán a gazdi örök vadászmezőkre való távozása után a vagyonkezelő vagy gondnok úgy oszt be, hogy a kedvezményezett ne szenvedjen hiányt semmiben. Sőt, talán arra is van már jogi precedens, hogy valami módon, mondjuk, az ügyvéd által megszerkesztett végakaratot tappancsával hitelesítve a négylábú, rendelkezhessen az utána maradó pénzek sorsáról is. Hiszen neki jogai vannak.