Alvilági munkaügyek

„A Halál kedves, kissé ütődött / fickó. Ha találkozunk a krimóban, / a zakógombomat csavargatva / kérdezi: »Hogy vagyunk? Hogy vagyunk?« / »Már megbocsásson, de ezt mégiscsak / inkább magának kéne tudnia, nem?« / »Elvben igen, dehát tudja, hogy van / ez. A túlnépesedés miatt mára / mammut-vállalat lettünk, 3742 / fiókkal – az eddig regisztrált / halálozási okoknak megfelelően. / Én már csak olyan hatáskör / nélküli, címzetes vezérigazgató / vagyok. / Node beszéljünk komolyabb dolgokról. Mit iszik?«” (Petri György: A halál)

„Borzasztóan fáradt vagyok – motyogta maga elé –, nem győzőm már a munkát.” Valóban, rá sem lehetett ismerni. Korábban sem volt jó húsban, de még ahhoz képest is lesoványodott, megöregedett, bőre mézszínűvé változott a lopva elszívott cigarettáktól és a töménytelenül nyakalt égetett szeszektől.
Összenőtt, eggyé olvadt a füsttel, és ezzel az émelyítő szaggal, csak így élhette túl a túlélhetetlen robotot, a kedves szavak nélkül pergő órákat, létét: ezt a savanyú, szürke, örökre megdermedt pillanatot.

Közel ötvenezer embert kell átvinnie a folyón – naponta! „El tudod ezt képzelni? – panaszolta – Ehhez még egy tucat Titanic is kevés lenne, nekem meg itt van ez az ócska ladik. Most nézz rá!” Belerúgott, mire a nyomorult tákolmány megremegett, a benne ülők dühös pillantásait és halk, hangos káromkodásait elnyelte a végtelen mélységűnek tetsző folyó.

„Mikor indulunk már?” – kérdezte felháborodottan egy jól öltözött úr. „Elszívom még ezt a dekket” – válaszolta ő, mire az exminiszter dühösen fújtatva elhallgatott. „Nem értem, hova siet. Azt hiszi, ez valami kéjutazás? Nem a Bahamákra megyünk, te szerencsétlen!”

Nagyot sóhajtott, eldobta a cigit, majd lassan bemászott a csónakba. „Nem jössz?” – kérdezte. „Nem, csak, ha visszahozol.” „Azt nem ígérhetem, kispajtás” – mondta sejtelmesen, úgyhogy inkább megvártam, amíg visszatér.

Sokáig csak hallgattunk a Sztüx partján, de meguntam mogorvaságát: „Pénzzel biztosan jól állsz, nem? – kérdeztem. – Kapod ezeket az érméket, oboszokat, gondolom, tele a kincseskamra.” „Obolosznak hívják, te bunkó. Valóban tele vagyok pénzzel, de mit kezdek itt vele? Veszek belőle néhány holt lelket, jajszót, esetleg sötétséget? Régebben legalább emlegettek, de ma már azt se tudják, ki vagyok. Mit nekik kultúra, mitológia! – egészen felhevült: – Megérkeznek, aztán kérdezik, te ki vagy, valami csöves? Én a mennyországba készültem, nyavalyognak, vagy, hogy egyáltalán nem készültem sehova, én kérem buddhista vagyok, ateista meg sztahanovista, hadarják, alig tudom őket bepréselni a csónakba. Reklamálnak, hogy első osztály, meg retúrjegy. És mit kapok én? Emelést, jobb ellátást, néha egy-egy szabadnapot, hogy elhúzhassak a tengerpartra? Dehogyis. »Ez a munkád, Atlasz is bírja, úgy, hogy kussoljál!« Gondolod, hogy elvállaltam volna, ha tudom, hogy ez lesz? Azt hittem, jó buli lesz, hajókázás, csajok. De csak a robot. Egyre több a halott, s bűnözőből, gané emberből sem lett kevesebb. Azt mondják, démon vagy, ne siránkozz, de egy démonnak nem jár a megbecsülés?”

Végre elhallgatott, nem hittem, hogy ilyen kellemetlen lesz a riport. Megsajnáltam, tényleg elég rossz sora van. Még elbúcsúzni sem volt időm, már elhajózott a következő turnussal.

Nem ért meglepetésként, amikor jó fél évvel később a következő hirdetést olvastam: „Szereti a vizet, a jó társaságot? Szeretne olyan munkát, amelyet sohasem veszíthet el? Jelentkezzen nálunk! Révész képzettség előny, de nem feltétel! Jelige: Kharón.”

Van egy ismerősöm, akit finoman szólva sem kedvelek. Rávettem a jelentkezésre. Mindig is vonzotta a tengerészkedés és a szabadság.