Álom volt

Így lett. Nem érdemeltünk ekkora vereséget, és a 4–0 nem is tükrözi a mérkőzés valóságát, de ez most mindegy.

Ennek a csapatnak mindenképpen óriási köszönet jár.

Szóval köszönjük, fiúk! Köszönjük a csoportmérkőzések csodáját, és legfőképpen köszönjük az élményt, az összetartozás élményét, köszönjük, hogy ki tudja, mennyi idő után újra van csapatunk. És ez a legfontosabb, és ezt soha nem veheti el tőlünk és tőletek senki sem.

Évtizedeken át nem volt részünk ilyesmiben, évtizedeken át nem érezhettük ezt.

Most érezzük. És ez az érzés mindennél csodálatosabb.

Örökre emlékezni fogunk arra, ahogyan a csoportmérkőzések után kapcsolták Székelyudvarhelyt, Temerint, Marosvásárhelyt, Dunaszerdahelyt, és mindenhol önfeledt magyarok énekelték a Himnuszt, együtt az anyaországgal.

Kosztolányi üzen most nekünk, távoli időkből…

„Mint aki búcsúzik, beszélni / akarok. / Itt éltem én, vér véretekből, / magyarok. / Mint akit égő szókra gyújt föl / a halál. / Szájam kigyulladt viziókat / kiabál. / Együtt örökre, együtt, együtt / veletek. / Kuckóba, sáncba, rongyba harcos / feletek. / Mi volt ez? A szívembe harsog / az egész. / Láng és korom, megtébolyul, ki / belenéz. / Sírtam miatta, én is, én is, / beh korán. / Én is zokogtam hosszú, véres / lakomán. / Éreztem a semmit, a szégyen- / maratást. / De láttam egykor kánaáni / aratást. / Kerek eget, mely egy családot / ölel át. / Parasztleányok hercegnői / derekát. / Bő dáridót, mely könnyeinkbe / belefúl. / Ifjú erőt, bűnt tékozolni / pazarul. / Mégis mindent, ami tiétek, / szeretek. / Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék / eretek. / Úr-kedvetek, amelynek párja / nem akad. / Öreg, nehézkes, régi-ízű / szavakat. / Ábrándomat, mely életemre / sebet üt. / Hajnal felé a múltba rívó / hegedűt. / A délibáb vizében úszó / gabonát. / Tükröztetett kastélyt, ezüstlő / habon át. / Halottjaim csontját a földben, / halavány, / matróna-arccal, mélyen alvó / nagyanyám. / Rokontalan, sívó magányom / egyedül. / A hosszú őszt, mely visszanézve / menekül. / Jaj, életem engem bilincsbe / veretett. / Élő bilincs, forró bilincs, te / szeretet. / Bilincsbe jár mindig a tiszta / szerelem. / Ember-jussom testvér-bilincsben / perelem. / Haraptam ezt és kincsre vágytan, / ami nincs. / Csókoltam is, mert álom, áldás / e bilincs. / Lelkem ha kérte, amit a sors / nem adott, / Arany János bűvös szavával / mulatott. / Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem / feledem. / Holtomban is csak erre játok, / keleten. / Izzóbb a bú itt és szívig döf / az öröm. / De szép, vidám, vad áldomás volt, / köszönöm.” De mondhatjuk egyszerűbben is, úgy, ahogy Minarik Ede, a mosodás mondta: „Kell egy csapat!”

Hosszú évtizedek óta vártunk erre. És hosszú évtizedekig reménykedtünk, bár a reményünk egyre halványodott. Hogy egyszer azért nekünk is lesz egy csapatunk.

És lett.

Most lett.

Ti vagytok az a csapat, és általatok lehetünk mi is egy csapat újra, Gyergyócsomafalvától Temerinig és Budapestig és Sopronig, mi, magyarok. Ezt soha nem fogjuk elfelejteni nektek, és ti soha nem felejthetitek el, hogy mit adtatok nekünk vissza a csodával, amit tettetek.

Úgyhogy nektek most innen kell folytatnotok.

Mert valami elkezdődött. Valami, ami túlmutat önmagán.

Köszönjük, fiúk, köszönjük, Bernd Storck úr, köszönjük mindenkinek, aki tett valamit ezért, köszönjük a szürke mackónadrágnak is, és köszönjük, hogy megélhettük ezt újra.

„Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén

nagyon meg tudtam szeretni veled.”

Valami ilyesmit érez most tizenötmillió magyar.

Mostantól ezzel az érzéssel kell sáfárkodnotok…