Álom és valóság

A magyar miniszterelnök a legnagyobb német cégek vezetői előtt tartott előadásában merész jóslatát megtoldotta azzal, hogy 2030-ban jórészt Németország és a V4-ek, köztük Magyarország finanszírozzák majd az Európai Uniót. Baloldali kritikusok szerint ez komolytalan blöff, jobb esetben is csupán vágyálom, amely sohasem válik valóra, amit a számok, illetve a tények szerintük egyértelműen alátámasztanak.

Nos, hogy Orbán Viktor nagyon is komolyan gondolja, amit mond, azt az is bizonyítja, hogy – egyébként Matolcsy György jegybankelnökkel karöltve – nem először beszél Magyarország történelmi felzárkózásáról, a Nyugat gazdasági és életszínvonalbeli utoléréséről. Például a múlt szeptemberi szezonnyitó Fidesz-frakcióülésen részletesen ismertette három kormányzati ciklusra szóló, nagy ívű vízióját, amely szerint 2030 táján hazánk minden téren, a most még rosszabb oktatási, egészségügyi vagy gazdasági mutatókban is lekörözi majd régiós szomszédait, köztük Ausztriát is. Ez álom volna? Abban az értelemben igen, hogy a magyaroknak ez valóban több évszázados óhaja és reménye, hiszen legutóbb Hunyadi Mátyás országlása idején voltunk a Nyugathoz hasonló fejlettségi szinten. A szabadság legfőképpen a fogyasztás szabadságát, a Nyugat elsősorban az osztrák életszínvonal vágyott utolérését jelentette a rendszerváltozás idején éppúgy, mint napjainkban.

De ha három évtized alatt nem sikerült utolérni, még megközelíteni sem a nyugati béreket és életszínvonalat, akkor ez 2030 körül megtörténhet? Bármilyen meglepő, igen. Ennek alapvető feltétele, hogy a magyar gazdaság (a sokat emlegetett GDP) minden évben legalább két százalékponttal gyorsabban növekedjen az EU átlagánál. Volt már erre példa: az első Orbán-kormány alatt. Kereken tíz éve éppen e hasábokon írtam meg (többek között) a Magyar Gazdaságfejlesztési Intézet elemzésére hivatkozva, hogy ha a magyar gazdaság 1997–2002 közötti gyors felzárkózási trendje folytatódott volna, akkor 2007-ben elértük volna az EU átlagos fejlettségi szintjének és életszínvonalának 75 százalékát, és 2020 körül a nyugat-európai egy főre eső GDP-szintet. A 2002-es kormányváltást azonban az MSZP által ígért „jóléti rendszerváltás” helyett negatív gazdaságpolitikai fordulat követte, Medgyessy, majd Gyurcsány és Bajnai, valamint az SZDSZ alkalmatlan és felelőtlen kormányzása miatt a közép-európai régióban éllovasból sereghajtók lettünk, 2008-ra a pénzügyi csőd szélére jutottunk, s 2009-ben hét százalékkal zuhant a gazdaság teljesítménye.

A 2010-es kormányváltás után előbb a pénzügyi és gazdasági válságot kellett felszámolni, konszolidálni az állam és a lakosság helyzetét, így 2013-ban térhetett vissza az ország a fenntartható növekedési pályára. A tavalyi és az idén is várható négy százalék körüli növekedésünk 1998–2002 után ismét mintegy két százalékponttal haladja meg az uniós átlagot, így az idén elérhetjük az egy főre jutó uniós GDP 70 százalékát. Ha az EU-átlaghoz képest évi kétszázalékos növekedési különbséget tartani tudjuk – amihez tartósan legalább négyszázalékos hazai GDP-bővülés szükséges –, akkor a 30 százalékos lemaradásunkat tizenöt év alatt lehet behozni. Vagyis 2033-ra. Orbán Viktor említett víziója tehát egyáltalán nem irreális, mert – Horváth János közgazdászprofesszor híres mondását idézve – ami létezik, az lehetséges. Persze akkor, ha a 2010-ben választott úton megyünk tovább az április 8-i válasz­tások után is.