Állócsillag

„Nem vagyunk mi homogén nép, soha nem is voltunk. A nemzet teste sokféle, összetett, közéletünk – szabad vagy viszonylagosan szabad viszonyok között – mindig ezerféle eszmék, irányzatok ütközőpontja volt. Talán nem is baj ez, talán most már ez, éppen ez fogja elhozni a demokráciát ennek a népnek. (…) Szükség van pártharcokra, de nem most az istenért, amikor – úgy látszik – ránk szakad egy rettenetes imperializmus minden tankjával, automata fegyverével, fasiszta módszereivel, embertelenségével, és mikor bármely pillanatban ránk szakadhat – a harmadik világháború!” E drámai mondatok zárják az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság lapjának, az Egyetemi Ifjúság 1956. november 4-i számának vezércikkét. Amikor az újság a hajnali órákban kikerült a Budapesti Lapnyomdából, már szovjet tankok dübörögtek a főváros főútjain, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt, hogy eltiporják a magyar forradalmat és szabadságharcot.

Mi történt hatvan éve az 1945 óta szovjet megszállás alatt levő Magyarországon, hogy Moszkva a második világháború óta nem látott, százezres inváziós haderőt küldött néhány ezer civil felkelő, fegyvert fogó pesti srác ellen?! Az történt, hogy egy tízmilliós nép egyszerre, egyöntetűen azt mondta az őt kínzó rabságban tartó gonosz birodalomnak, és itteni, sehonnai bitang helytartóinak: elég volt! Ahogy Faludy György írta: „ezerhétszázhárom, nyolcszáznegyvennyolc / és ötvenhat: egyszer minden száz évben / talpra állunk kínzóink ellen”.

Hatvan év – két emberöltő. Milyen távol van tőlünk vagy milyen közel van hozzánk az ötvenhatos forradalom? Arany Jánosnak „majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben” lobogott fel Toldi Miklós képe, kinek „dicső híre-neve fennmaradt örökre”. Jórészt éppen neki köszönhetően, mert halhatatlan eposzában megörökítette a legendás vitéz, a daliás idők emlékét. A későbbi nemzedékek akkor tudnak emlékezni őseik dicső tetteire, ha van, aki emlékezteti őket, s ha a hősöket nem felejtik, nem felejtjük, mindig születnek újabbak. Sorsunk emlékezetünkben van megírva, ezért meg kell tanulnunk elfelejteni, ami hétköznapi, mulandó, és megőrizni, ami ünnep, ami örökkévaló. Hálásak lehetünk a történelem Urának, hogy vannak minden magyart – Kosztolányi szavaival – egy „szellemi és lelki egyházba” összeolvasztó nagy, közös ünnepeink, olyan csillagóráink, amelyekre századok múltán is emlékezhetünk.

Ötvenhat már két emberöltő távolságban van tőlünk. Alighanem a mostani a forradalom utolsó kerek évfordulója, amikor még sikerül élő résztvevőket, tanúkat nagyobb számban megszólaltatni. Az akkori tizen- és huszonéves hétköznapi hősök közül ma még jó néhányan itt vannak köztünk, akik el tudják mondani, mi történt hatvan éve, amit az egész szabad világ nem értett, de csodált. Nekünk, akiknek már történelem, ami szüleink, nagyszüleink életre szóló élménye volt, nagyon fontos, hogy elmondják nekünk, s mi meghallgassuk őket – mint én nyolcvannégy éves édesanyámat, aki október 23. estéjét és éjszakáját fiatal rádiós hírszerkesztőként a Bródy Sándor utcai épületben töltötte, belülről élte át a hajnalig tartó ostromot, csak 25-én reggel tudott gyalog hazaindulni Budára, s az volt a szerencséje, hogy nem a Kossuth tér felé ment. November első napjaiban a Parlamentben működő Szabad Magyar Rádió riportereként dolgozott, amiért 1957 januárjában – sokadmagával – „átszervezés” ürügyén elbocsátották…

Fölösleges, értelmetlen, sőt káros hatvan év után arról fecsegni, vitázni, hogy kié ötvenhat öröksége. Bár 1956 őszén valóban „ezerféle eszme”, szándék, törekvés vezérelte a magyarokat, abban teljes egyetértés volt, hogy meg kell szabadulni az idegen megszállóktól és hazai kiszolgálóiktól. Huszonhat éve a szabadon választott új Országgyűlés legelső tetteként foglalta törvénybe az 1956. októberi forradalom és szabadságharc történelmi jelentőségét, s az akkori győztes és vesztes pártok – utóbbiak között a szocialisták is – egyetértettek abban, a parlament kötelessége, hogy ébren tartsa és ápolja a forradalom és szabadságharc emlékét. Ezt a nemzeti konszenzust rúgta fel tizenkét éve az MSZP akkori két vezetője, Gyurcsány Ferenc és Hiller István azzal, hogy a Népszabadságban bejelentette 1956 ünnepének, a magyar baloldal „saját hősi hagyományának” a visszaszerzését a jobboldaltól, amely szerintük kis híján sikerrel törölte ki ’56 eszméiből a baloldali gondolatokat. Hogy a „visszavételt” hogyan is gondolták, azt két év múlva, az ötvenedik évfordulón mutatta meg a posztkommunista hatalom, amikor – ország-világ szégyenére – kordonok és rendőrsorfal között ünnepelt a Kossuth téren, az Astoriánál tartott ünnepi megemlékezésről békésen távozó polgárokat pedig brutális, törvénysértő rendőri erőszakkal szétverte. Kutyából nem lesz szalonna: a parlamenti munkát bojkottáló Gyurcsány-pártocska és szélsőséges kollaboránsai most megint a nemzeti ünnep megzavarására készülnek, az MSZP frakciója pedig egyedül nem írta alá az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójának közös ünneplésére felhívó ötpárti nyilatkozatot.

De nem volna hozzánk méltó, ha ezen a világszerte ünnepelt évfordulón a dicsőséges magyar forradalom és szabadságharc szelleméhez, hőseinek és áldozatainak emlékéhez méltatlan, békétlen ünneprontókra, zavarkeltő provokátorokra figyelnénk – ők saját magukat rekesztik ki a nemzeti egységből. Arra a ragyogó állócsillagra figyeljünk, amely az 1848-as párjaként soha el nem múló fénnyel világít, és még sok-sok magyar nemzedéknek utat mutat, reményt nyújt zivataros történelmünk újabb kihívásai és megpróbáltatásai közepette.