Állatnál kevesebb

Hány úgynevezett híresség, herevasaltató, részeges debil, fröcsögő bértollnok, köztörvényes kripli, televíziós varázsló, ismert és ismeretlen szerencsétlen, csillagnak nevezett beszélő tályog nyugodhatott meg, lám, mégis igazságos az élet, nekik is helyük van odafenn. Megérte véglénynek lenni, mert ez a bejelentés még akkor is szívmelengető, ha amúgy nem hisznek ebben az „egészben”, ha hókusz-pókusznak, esetleg ópiumnak nevezik a vallást, hiszen a kétely ott van mindenkiben, s ha még sincs igazuk, és mégis létezik „ez a Lent és Fent”, nekik akkor is a mennyben a helyük. Elképzelik, hogy ott állnak majd, kezükben Ferenc pápa kinyomtatott szavaival – Isten úr, kérem, én készültem –, odalépnek az alig látható, fényes alakhoz, és nekikezdenek. „Kérem, Szent… izé… igen, Szent Péter úr – mondja majd a soha el nem ítélt, ellenben kétszer is kitüntetett csaló–, engedjen már be, itt van, nézze, hogy állatoknak is, és büszkén mondhatom, nálam nagyobb féreg nincs. Tessék, miért nem?” „Akkor legalább engem – löki majd félre a tisztességtelenségben megőszült, visszataszító műsorvezető. – Én, kérem, lelketlen hiéna voltam, más keserűségét kihasználó pondró. Micsoda, még engem sem? Hogyhogy nem lehet ezt az »állatot« képletesen érteni? Hogyhogy csak az igazi állatok? Hogy azok hozzánk képest szentek? Hozzám, én, kérem, huszonöt éven át vezettem a csatorna Bélsár műsorát!” De hiába ágálnak majd, hiába fenyegetnek perrel, adóvizsgálattal, mert búsan végig kell nézniük, ahogy a macskák, a szamarak, a medvék, a hiénák besétálnak, aztán berepülnek a madarak, bekúsznak a kígyók, s végül csak ők maradnak kint, akiket csupán mi, tévedésből neveztünk állatnak, mert igenis emberek, a legrosszabb fajtából. És akkor egyre hidegebb lesz, majd egyre forróbb, s hiába panaszkodnának, mert ha nincs is kiírva, nekik is világos: ott már nincs kinél reklamálni.