Faggyas Sándor

Vélemény és vita

Alkotmányos identitás

Európa történelmének legsötétebb fejezetei közé tartozik, amikor milliókat telepítettek ki és át egyik országból a másikba…

A hét elején a miniszterelnök bejelentette, hogy a vasárnapi kvótareferendumon kinyilvánított népakarat, 3,3 millió ember döntésének érvényesítéséért kezdeményezi az alaptörvény módosítását. Erre azért van szükség, mert mint mondta, „az Európai Unió nem hozhat olyan döntéseket, amelyek egy nép alkotmányos identitását akarata ellenére megváltoztathatják”. A magyar népszavazáson részt vevők elsöprő többsége világosan kimondta: a magyar parlament hozzájárulása nélkül Brüsszel semmilyen uniós előírással sem telepíthet Magyarországra bevándorlókat; semmilyen brüsszeli döntés nem kérdőjelezheti meg Magyarország területi egységére és a népességére vonatkozó elidegeníthetetlen rendelkezési jogát.

A tervezett alkotmánymódosítással a viták kereszttüzébe került az alkotmányos identitás fogalma. A baloldali médiában máris megjelent olyan jogi vélemény, hogy Orbán Viktor talált egy új fogalmat, amellyel megpróbálja kicselezni az uniós jogalkotást, de ez nem fog menni, mert az uniós rendelkezések erősebbek a nemzeti alkotmányos normáknál azokon a területeken, amelyek uniós hatáskörbe tartoznak. De az itt a kérdés, hogy a kötelező migránsszétosztási mechanizmus uniós hatáskörbe tartozik-e – éppen ez ellen nyújtott be keresetet a múlt év végén az Európai Unió Bíróságán Magyarország és Szlovákia, és Lengyelország hazánk mellett lépett be a perbe. Az uniós bírói testület várhatóan jövőre hoz ítéletet, amely jogi és politikai értelemben is precedensértékű lehet.

Ahhoz azonban nem kell jogásznak lenni, „csak” józan eszű, nemzeti érzelmű honpolgárnak, hogy kimondjuk: az Európai Uniónak tiszteletben kell tartania az őt létrehozó és fenntartó tagállamok nemzeti identitását, a lakosság etnikai és kulturális összetétele pedig nemzeti identitásunk része.

A modern Európa történelmének legsötétebb fejezetei közé tartozik, amikor a második világháborút követően a Vörös Hadsereg által megszállt országokban őshonos népek tagjainak millióit telepítették ki és át egyik országból a másikba. Korunk egyik legnagyobb kihívása az egyre erősödő globalizáció, amelynek velejárója az emberek csoportos, sőt immár tömeges vándorlása egyik országból és kontinensről a másikra, és ez veszélyezteti a sok-sok nemzedék óta összetartozó népek nemzeti, nyelvi, kulturális összetartozását, egyben önrendelkezé-sét. Sokszor, de még mindig nem elégszer hangzik el a figyelmeztetés, hogy az Európa több országában évtizedek óta tapasztalható, de az utóbbi két évben láncreakció-szerűen gyorsuló bevándorlás, idegen etnikumú, kultúrájú, életformájú, erkölcsi felfogású népelemek kaotikus keveredése az őshonos európai nemzetekkel rövidesen elérheti azt a kritikus tömeget, amikor iszonyú társadalmi robbanás következik be.

Nem véletlenül figyelmeztetett már több mint tíz éve korunk egyik legjelentősebb angol gondolkodója, Roger Scruton a nemzetek, nemzetállamok szükségességére, illetve az őket fenyegető veszélyre: „Mi, európaiak, történelmi fordulóponthoz érkeztünk. Parlamentjeink és jogrendszereink még mindig rendelkeznek területi szuverenitással. Még mindig megfelelnek a betelepülés történelmi mintáinak, amelyek lehetővé tették, hogy a franciák, a németek, a spanyolok, a britek és az olaszok kimondhassák magukról ezt a szót: »mi«, és hogy tudják is, mit értenek ezen. A lehetőség továbbra is fennáll, hogy helyreállítsuk azokat a törvényhozói jogköröket és végrehajtási eljárásokat, amelyek létrehozták az európai nemzetállamokat. Ezzel egyidejűleg azonban lendületet kaptak azok a folyamatok, amelyek megfosztani hivatottak országgyűléseinket és bíróságainkat maradék szuverenitásuktól is, továbbá arra, hogy hogy fölszámolják a joghatóságainkat elválasztó határvonalakat, és föloldják Európa nemzeteit valamely történelmileg semmitmondó kollektivitásban, amelyet sem nyelv, sem szokás, sem vallás, sem megöröklött szuverenitás vagy jog nem egyesít. Döntés előtt állunk: vagy megyünk előre az új állapot felé, vagy pedig visszafordulunk a járt útra – a területen alapuló nemzetállam ismert szuverenitásának útjára.”

Hogy a tömeges, illegális bevándorlás következtében a helyzet mennyit romlott, azt jól mutatja az is, hogy az ostoba, öngyilkos európai bevándorláspolitika egyik zászlóvivője, Angela Merkel az egy évvel ezelőtt általa meghirdetett Willkommenskultur csődjével szembesülve nemrég már azt az óhaját-sóhaját osztotta meg a nagy nyilvánossággal, hogy ha tudná, sok évvel visszaforgatná az idő kerekét. Egyúttal ünnepélyesen megígérte, hogy kormánya most már igazán szembenéz a menekültproblémával, és hazája ugyan megváltozik, de nem rázkódik meg alapjaiban, „Németország Németország marad”. Az utolsó szolgálati évébe lépő kancellár kincstári optimizmusával szemben azonban tény, hogy Németország – különösen a nagyvárosok többsége – egyre gyorsabb ütemben veszíti el német arculatát.

Miközben a német őshonos lakosság száma évről évre csökken, az Ázsiából és Afrikából gyorsuló – máig sem igen korlátozott – beáramlás következtében már huszonegy százalékra emelkedett az úgynevezett migrációs hátterű lakosság aránya, és a tizennyolc éven aluli németországi lakosoknak már egyharmada(!) migráns vagy korábbi bevándorlók leszármazottja. A neoliberális, globalista, a keresztény hitet és értékeket már régen ócska cuccként kidobó német politikai, gazdasági és kulturális elit még mindig nem érti, hogy hiába próbálja integrálni a muszlim bevándorlókat, mert az ő hitük, etnikai és kulturális identitásuk erősebb, és ők fogják magukhoz integrálni a gyönge, gyökereit és arcát vesztő német társadalmat.

Magyarország – s immár nem csupán a kormánya, hanem a jövőjéről dönteni akaró, cselekvő, azaz a népszavazáson részt vevő polgárainak több mint kilencven százaléka – kifejezte, hogy nem a brüsszeli utat és a merkeli doktrínát kívánja követni, ragaszkodik ahhoz, hogy Magyarország magyar ország maradjon. A magyarok többsége meg akar maradni magyarnak, azon „szellemi és lelki egyház” tagjainak, akik (Kosztolányi szavaival) mintegy összeesküvés-szerűen magyarul beszélnek, éreznek és gondolkodnak. Ennek az akaratnak alkotmányos formába öntése pedig most már a jogászok és a politikusok dolga.