Aljasságok, nyúlságok

Megy a nyuszika az erdőben, hogy a rókától kölcsönkérjen egy porszívót. Útközben magában dörmög: „A rókák tudvalévőleg gyűlölik a nyulakat. Miért is adna nekem kölcsön porszívót?” Tovább bandukol, s közben tovább morfondírozik: „A róka ravasz állat, ki tudja, mit fog később kérni tőlem, ha most ad porszívót?” Már majdnem ott van a ravaszdi házánál, de tovább zakatol az agya: „A róka minden mesében gonosz. Mit fog szólni a többi állat, hogy én pont tőle kérek szívességet?” Végül odaér és bekopogtat, a róka barátságos arccal nyit ajtót, de a nyuszika nem hagyja szóhoz jutni: „Tudod hova dugd a vacak porszívódat, róka?!”

Hogy mennyire jó ez a régi vicc, azon lehet vitatkozni, de annyi bizonyos, hogy nagyon emberi. És legfőképpen tökéletesen hajaz a balliberális pártok és holdudvaruk mostanság kiterebélyesedni látszó választási kommunikációjának egyik alappillérére. Amelyet nevezhetünk az egyszerűség kedvéért „csődretorikának”.

A módszertant legplasztikusabban talán a b 1 blogon megjelent írás egy részletével lehet jellemezni. Amúgy a cikk önmagában is megérne egy misét, a balliberális portál szerzője általánosságban a Momentum reménytelenségéről szól benne – bizonyítván a teljes káoszt, görcsös erőlködést a „mindenki mindenki ellen, a közös célért” magyar baloldali média szürreális valóságában. De most ne térjünk el az eredeti témától, nézzük az idézetet! „A Momentum maga is ezzel az eszközzel (mint a Fidesz a Polgári Körökkel – a szerk.) nyúlhatja le az elégedetlen jobb- és baloldali szavazókat, akik várhatóan egyre többen lesznek, főleg a következő évi választás után, ahol a Fidesz, hála a magára formázott választási rendszernek, várhatóan megint nyerni fog.”

Amennyire lapos és érdektelen a mondat első olvasatra, úgy gondosabban értelmezve benne van a magyar balliberális oldal teljessége! Választók „lenyúlásának” vágya, hipotetikus ábrándozás és ócska mantrával megtámogatott önigazolás – ez a mai ellenzék „Szentháromsága”.

Az első két alapvetéssel kár is részletesen foglalkozni: a Momentum által lebegtetett, már nevében is szerencsétlen tervet bármi módon is párhuzamba hozni a 2002-ben alakult, sok évig százezreket megmozgató Polgári Körökkel, egyszerűen politikai analfabetizmus. (Mert mit jelent a Cselekvés Köreinek megalakítása egy anarchista törpepárt esetében? Nem is akarok belegondolni.) A jövő évi választások utáni állítólagos „várhatóan egyre többen lesznek” pedig nagyjából a kártyavetés kategóriája – annyival rosszabb, hogy egy rutinos sarlatán hasonló esetben azért elolvasná a közvélemény-kutatások tendenciáit, mielőtt ostobaságokat jósol.

Ám a választási törvénnyel érdemes bővebben foglalkozni, ugyanis az immáron közel négy esztendeje a baloldali véleményformálók kedves rögeszméje, a tehetetlenségük és tehetségtelenségük örök mentsége, az „ultima ratio” egy bántóan primitív kommunikációs kampányban. Ugye arról volna szó, hogy a gaz Fidesz a maga képére formálta a rendszert, átírta a választókerületeket, ellehetetlenítette az összefogást, s ezáltal megakadályozza az amúgy kormányváltásra áhítozó tömegek akaratának érvényesülését.

És – gondolom, ezzel sokaknak nem mondok újat – ez az ótvaros hazugság fogja uralni a közbeszédet az elkövetkező hónapokban, ezt fogja terjeszteni az egyre reménytelenebb helyzetben vergődő ellenzék itthon és külföldön, ez fog szétszivárogni a nyugati sajtóban, az internetes agymosodákban, akár a tinta az itatóson.

Idén júniusban Emmanuel Macron pártja, a Köztársaság lendületben kevesebb, mint ötvenszázalékos részvétel mellett, a voksolók harminckét százalékának támogatásával szerzett abszolút többséget a Nemzetgyűlésben. Tetszenek érteni? A száz százalék egyharmadával a „szabadság, egyenlőség, testvériség” hazájában! Ha Magyarországon az angol választási rendszer lenne érvényben (ahol csak egyéni jelöltekre lehet szavazni), ma a Parlamentben három (igen, három!) baloldali képviselő élné meg a 20. századi ember elmagányosodásának kínos érzését. Jobbikos, LMP-s, pláne liberális egy sem.

És végül repüljünk el képzeletben Amerikába, amely ország az egyre elborultabb ellenzéki hangemberek szemében még mindig a „demokrácia hazája”. Ahol Trump győzelme óta az amerikai választási rendszer tragikomikus bohócműsorának lelepleződéséről szól a nóta.

Többmilliónyi szavazaton vitatkoznak, hogy vajon ki szerzett többet (a legvalószínűbb verzió szerint a vesztes), és a világ legnagyobb hatalmának „demokratái” orosz hackereket vádolnak a kudarcért. De a honi balliberális sivalkodók számára a legnagyobb pofont éppen elv-társuk, az egykori magyarországi amerikai nagykövet asszony, Colleen Bell adta, amikor is a Corvinus Egyetemen pökhendi-magabiztosan azon ironizált, hogy „a gerrymanderinget pontosan ismerjük, hiszen mi találtuk ki”. Ha valaki nem tudná, ez a politológiai szakszó a választási körzetek „kreatív” átrajzolását jelenti, ami miatt sok évtizede Amerikában előre lehet tudni, hogy mely államok döntenek az elnök személyéről – jó néhány államban pedig csak azért szavaznak, hogy meglegyen a létszám.

Persze ez az egész röpke választási világkörkép kutyafülét se érne, ha végül nem vázolnám néhány odavetett ecsetvonással, hogy mi ellen horgad a magyar ellenzék, s mi ellen fog horgadni 2018 májusáig, bízva az internetes kommentelők Bokros Lajoson és Kéri Lászlón beszűkült tudatállapotában. A választási törvény persze bonyolult rendszer, de szerencsére a magyar ellenzék érvrendszere oly’ primitív és átlátszó, hogy már az alapoknál megfogható.

Egy ország röhögött és szentségelt több mint húsz esztendőn keresztül, hogy minek egy alig tízmilliós országnak 386 képviselő – az új rendszer ezt 199-re csökkentette. Korábbiakban volt húszezres és nyolcvanezres választókörzet is – 2012 óta ez a vérlázító egyenlőtlenség is drasztikusan csökkent. Ennek következtében természetesen sor került a választókörzetek átrajzolására is – csak éppen egy olyan országban, ahol a helyi viszonyok és a választók összetétele lényegesen flexibilisebb, mint mondjuk egy amerikai államban. Ki a fene tudja például pontosan megtippelni, hogy hány bal- és hány jobboldali költözik ki valahová Pest megyébe a fővárosból?! Itt néhány száz ember is döntő lehet.

Még véletlenül sem akarok álszent lenni. Ahogy nincs tökéletes nő, tökéletes férfi, és nincs tökéletes marhapörkölt, úgy tökéletes választási szisztéma sincs. Mint ahogy az sem vitatható, hogy minden potens törvényalkotó számol – egy tisztességes módosítás esetében is. Vagy – hogy focipéldázattal éljek – egyetlen bajnokcsapat sem fog olyan szabálymódosítási tervet benyújtani, hogy a következő szezonban csak kilenc játékossal játszhasson… hiszen a győzelemhez létszámtól függetlenül is gólokat kell rúgni!

De a magyar ellenzék a jelek szerint nem akar gólt rúgni. Inkább elhúzódó, nyomoronc kampányban siratja a jogállamiságot – a fent vázolt csudálatos angol, francia, amerikai példával és gyakorlattal szemben.

Pedig a hazudozás helyett egyszerűbb lenne hárommillió szavazót meggyőzni. Illetve ezer erkölcsi és gyakorlati ok miatt ez lehetetlen. Ezért inkább nem kell nekik a porszívó.

És ez egy igazán hitvány vicc.