Álfavédők

Ha nagyon muszáj, akkor – esetleg – a kivilágított keresztező utakon elsurranhatnak, de a fák és a bokrok közé már semmiképp ne merészkedjenek be. A sors úgy hozta, hogy e sorok írójának a rózsadombi jogvédők világtól elrugaszkodott elméletei helyett tősgyökeres zuglói lakosként hús-vér tapasztalata van az itt uralkodó állapotokról, nyíltabban mondva káoszról, katyvaszról. Kezdve az 1975 óta változatlan formában létező rózsaágyástól és padoktól a kutyaürülék-szagot árasztó Gyurcsány-féle ötvenhatos emlékművön, vagyis a Vaskefén át egészen az éji iszonyokig. S mindennek a tetejébe – úgymond: hab a tortán – bekúszik a képbe a hetvenes évek teljesen igénytelen stílusához képest is rémisztően ocsmány kül- és belvilágú BNV-pavilonsor, vagy a Petőfi Csarnok betontömbje. Kész csoda, hogy a Széchenyi fürdő vagy a Vajdahunyad várának klasszikus épülete megúszta az elmúlt évtizedeket.

Akik erre így, együtt azt mondják, hogy maradjon minden a régiben, messze kerültek a józan észtől. Persze nem a ligeti platánokhoz kell őket láncolni, hanem kivinni valahová a határba, ahol az „elesettek” arra is lusták, hogy lehajoljanak a növény tövéig, ezért derékban fűrészelnek. Kétségtelen, hogy a szélfútta rétek és szántók szélén hitelesebben lehetne tiltakozni a „természetpusztítás” ellen, mint a Ligetnél, de a rózsadombi jogvédők számára ez a terep nem pálya.

Egyrészt a határba nem vezet ki az Andrássy út, s így a projektpénzből vásárolt szép autó koszos lesz, netán eltörik a tengelye, másrészt hamar kiderülne, hogy az elmélet köszönő viszonyban sincs az élettel. Például szó szerint is az arcukba kapnák a baltát, amikor a fák és növények jogairól handabandáznának az „elesett” (valójában velejéig összeférhetetlen, agresszív és üzemszerűen lopásból élő) „megélhetési” facsonkítóknak. Ráadásként pedig az egész akciójuk visszhangtalan maradna, hiszen nincs az a haveri tévéstáb, aki ki merne vonulni egy efféle, tényleg meleg helyszínre.

Viszont egy ilyen attak nyomán legalább lenne annyi nyeresége a társadalomnak, hogy a rózsadombi jogvédők és fantaszta barátaik életükben először valóban fájó ügyért emelnék fel a szavukat – s nem olyasmi mellett ágálnának, ami kilométerekre bűzlik a szennytől és az ódonságtól, továbbá seregnyi eleme szó szerint az életveszély és a szétdőlés határára jutott.