A Jobbik elnöke 2010 májusában úgy lépett a politika porondjára, hogy szimbolikus tanúságtételként a Magyar Gárda mellényében tette le a parlamentben az esküt, 2017 novemberében viszont a Spinoza Házban, a jelképes ruhadarabot megtagadva, azt bizonygatta a legliberálisabb újságírónak, hogy „bensőleg átélt változás” révén talált rá a helyes útra. Ezért fordult a néppártosodás irányába.
Hogy Vona maga építette szobra néhány nap alatt ledőlt, az részben zsidózó, cigányozó alvezéreinek, részben az emberi feledékenység végtelen rónáinak köszönhető. Oly távol már 2010, meg a Szent Korona Rádió hangja sem hallatszott akkoriban még messzire. Nem szólva a megnéppártosodott Jobbik „szelídítőiről”, a baloldalon iránytűt mutató megmondóemberekről, Kőszeg Ferencről, Haraszti Miklósról, Konrád Györgyről, akik oly megbocsátónak bizonyultak a radikálisokkal. Még a Bitó-szalonban is arról kezdtek beszélni, hogy a „demokratikus” oldalnak össze kell fognia a Jobbikkal, másként nem lehet visszaállítani a demokráciát, a jogállamot.
Az igazi adu ász Heller Ágnes filozófus, aki azt fejtegette, nem az a lényeg, mit mondott a Jobbik korábban, hanem az, mit mond most. A kívánatosnak tartott taktikai szövetség úgy működne – hallatszott ki a balliberális szalonok páholyaiból –, ahogy Churchill összefogott Sztálinnal Hitler legyőzéséért.
Néhány hónapja egy szocialista képviselő ismerősöm beszélt nekem arról, hogy megszületett a paktum a néppártos Jobbik és a baloldal között. Emlékszem, majd kiesett kezemből a telefon, annyira megdöbbentem. Egy régi vicc jutott eszembe: „Mi az abszolút lehetetlen?” „Hruscsov haját tupírozni.”
Ám nem az az abszolút lehetetlen, hanem ez. A metélőkészleten és rabbiruhán nevetgélő, a holokauszton viccelődő jobbikosok és a szocialista internacionálét éneklő balliberálisok perverz koalíciója. Ez a „lehetetlen” jutott el a randevúkig, fontos találkák sorozatáig, s vált helyi szinteken hús-vér valósággá, időközi választások kellékévé, másutt helybéli kis összekacsintások bevált terepévé. Egytől egyig az orbáni diktatúra lebontását szolgálva. Ha pedig az ember bekapcsolta Simicska televízióját, rögtön elhessegethette azt gondolatot, hogy a fentiek csak a véletlen művei, a politikában ugyanis nincsenek ilyen véletlenek.
A Spinoza Házban celebrált díszelőadáson szerencsére lehullottak az álarcok, az álarcosbál véget ért. Ezt onnan lehet tudni, hogy az Isteni színjáték című dráma egyik főrendezője, a hatalomért bármire képes főrendező, Gyurcsány Ferenc hétfőn este már úgy elhatárolódott a Jobbiktól, ahogyan csak ő tud. Holott néhány hónapja még ő volt a politikai térfélen a fő „összekacsintó.” Egy olyan egyéni választókerületi jelöltnél, akinek szakmai múltja a baloldalnak és a Jobbiknak is elfogadható, meggondolandó, hogy a DK ne állítson vele szemben saját jelöltet – magyarázta drága Bolgár úrnak a Klubrádióban a bukott kormányfő. „Ő a maga részéről megengedő lenne” – jelentette ki akkor ájtatosan.
A Pulitzer-emlékdíjas újságíró, Tódor János azzal, hogy visszaadta a Lendvai-díját, azután, hogy a Spinoza Házban „egy szélsőjobboldali, újnáci párt elnökével kokettált” egy baloldali újságíró, felnyitotta Gyurcsány szemét. Meg persze a szocialista Lendvai Ildikóét. Aki pedig azt mondta, ha az MSZP összeáll a Jobbikkal, ő sem fog rájuk szavazni.
Az abszurd politikai artistamutatványok általában úgy végződnek, ahogyan Németországban a választás. Pedig ott a fesztávolság nem a nyílt zsidózástól terjed a Hanuka-üdvözletig.