Vélemény és vita
Akik nélkül nincsen haza és nemzet
Néhány évvel ezelőtt nyáron egy kedves barátom családja elvitt egy kis szabolcsi és beregi körutazásra, és mai napig szemem előtt látom az utazás állomásait
Néhány évvel ezelőtt nyáron egy kedves barátom családja elvitt egy kis szabolcsi és beregi körutazásra, és mai napig szemem előtt látom az utazás állomásait: a villám sújtotta fa csonkját, amelynek lombja alatt egykor Petőfi Sándor a Tisza című versét írta, Szatmárcseke temetőjét vagy Túristvándi vénséges vízimalmát.
Nagyon meglepett, mennyi csoda várt rám Magyarországnak ebben az eldugott szegletében, amiről korábban keveset hallottam, már csak azért is, mert Petőfivel ellentétben én inkább hazánk domb- és hegyvidékein „vagyok honn, ott az én világom”. Manapság olyan könnyen gondolkodunk nagy utazásokban, és távoli tájakra szegezve a tekintetünket elnézünk a közeli felett: sok magyar van, aki járt már Párizsban vagy Rómában, de nem rótta még a Börzsöny turistaútjait, nem látta Hollókő vára mögött lebukni a napot, és nem állt Máriagyüd temploma előtt. Sorolhatnánk azokat a káprázatos helyeket határon innen és túl, amelyeket nem találunk meg az utazási irodák divatos úti céljai között.
Magyarországon viszonylag kevés példát láthatunk az amerikai irodalomra nagyon is jellemző úti regényekre, pedig volna miről írni. Magunk megismeréséhez is hazánkon át vezet az út, hazánkhoz pedig a tájon át. Szabó Zoltán írja Szerelmes földrajzában, hogy „első élményünk hazánkról nem történelmi, nem politikai, nem múltból átszóló, nem jövő felé mutató, nincs köze határhoz, hatalomhoz, államhoz, államformához, különösképpen nincs köze világnézethez vagy politikai párthoz, nincs köze nacionalizmushoz sem”. Az első haza, amit megismerünk, szintén „egy darab táj, melyet egy ablak kerete bezár, s melyben csupa ismerős és hozzánk hasonló emberek mozognak”.
Felpillantva a könyvből, de sosem feledve Szabó Zoltán sorait, idézzük fel ismét a kis kelet-magyarországi utazást a Tisza mentén. Ma is megjelenik szemem előtt Tákos apró református temploma. Úgy áll ott az a kis építmény, mint a magyarság: magányosan, sokat tűrten, sokszor csendesen, de kitart, és túlél mindent.
Mint minden másban, a helyiek a templom építésében is alkalmazkodtak a tájhoz: falait úgy építették, hogy ha árvíz jön, az kimoshatja a sarat a falakból, de a falak váza és a tető marad, áteresztve a medréből kilépő folyót. Ember és táj együttélése: talán ez a haza első rétege, alapja, amire a történelmi, elvi és politikai rétegek rakódnak. Bár egy-egy áradás után a templomot sok munka lehetett újra meg újra régi pompájába visszaállítani, a mai napig hirdeti a tákosiak és rajtuk keresztül a vidéken élő magyarok állhatatosságát.
Olyan embereknek köszönhetem e körutat, akik maguk is olyanok, mint a tákosi templom és népe: néha magukra hagyva, néha elcsüggedve, de sosem feladva állnak helyt a világ változásai által is meggyötört keleti végeken.
De jöhetett a vidékre külső ellenség, gazdasági válságok és rendszerváltások, Túristvándi vízimalma, Szatmárcseke temetője és a tákosi templom, a „mezítlábas Notre-Dame” ott vannak csendben, és mellettük mindent tűrve, mindent túlélve, ott állnak a vidék lakói, akik nélkül nincsen haza és nincsen nemzet.
Nagyon meglepett, mennyi csoda várt rám Magyarországnak ebben az eldugott szegletében, amiről korábban keveset hallottam, már csak azért is, mert Petőfivel ellentétben én inkább hazánk domb- és hegyvidékein „vagyok honn, ott az én világom”. Manapság olyan könnyen gondolkodunk nagy utazásokban, és távoli tájakra szegezve a tekintetünket elnézünk a közeli felett: sok magyar van, aki járt már Párizsban vagy Rómában, de nem rótta még a Börzsöny turistaútjait, nem látta Hollókő vára mögött lebukni a napot, és nem állt Máriagyüd temploma előtt. Sorolhatnánk azokat a káprázatos helyeket határon innen és túl, amelyeket nem találunk meg az utazási irodák divatos úti céljai között.
Magyarországon viszonylag kevés példát láthatunk az amerikai irodalomra nagyon is jellemző úti regényekre, pedig volna miről írni. Magunk megismeréséhez is hazánkon át vezet az út, hazánkhoz pedig a tájon át. Szabó Zoltán írja Szerelmes földrajzában, hogy „első élményünk hazánkról nem történelmi, nem politikai, nem múltból átszóló, nem jövő felé mutató, nincs köze határhoz, hatalomhoz, államhoz, államformához, különösképpen nincs köze világnézethez vagy politikai párthoz, nincs köze nacionalizmushoz sem”. Az első haza, amit megismerünk, szintén „egy darab táj, melyet egy ablak kerete bezár, s melyben csupa ismerős és hozzánk hasonló emberek mozognak”.
Felpillantva a könyvből, de sosem feledve Szabó Zoltán sorait, idézzük fel ismét a kis kelet-magyarországi utazást a Tisza mentén. Ma is megjelenik szemem előtt Tákos apró református temploma. Úgy áll ott az a kis építmény, mint a magyarság: magányosan, sokat tűrten, sokszor csendesen, de kitart, és túlél mindent.
Mint minden másban, a helyiek a templom építésében is alkalmazkodtak a tájhoz: falait úgy építették, hogy ha árvíz jön, az kimoshatja a sarat a falakból, de a falak váza és a tető marad, áteresztve a medréből kilépő folyót. Ember és táj együttélése: talán ez a haza első rétege, alapja, amire a történelmi, elvi és politikai rétegek rakódnak. Bár egy-egy áradás után a templomot sok munka lehetett újra meg újra régi pompájába visszaállítani, a mai napig hirdeti a tákosiak és rajtuk keresztül a vidéken élő magyarok állhatatosságát.
Olyan embereknek köszönhetem e körutat, akik maguk is olyanok, mint a tákosi templom és népe: néha magukra hagyva, néha elcsüggedve, de sosem feladva állnak helyt a világ változásai által is meggyötört keleti végeken.
De jöhetett a vidékre külső ellenség, gazdasági válságok és rendszerváltások, Túristvándi vízimalma, Szatmárcseke temetője és a tákosi templom, a „mezítlábas Notre-Dame” ott vannak csendben, és mellettük mindent tűrve, mindent túlélve, ott állnak a vidék lakói, akik nélkül nincsen haza és nincsen nemzet.