„Mi azt valljuk, hogy erős és sikeres családok nélkül nincs erős és sikeres ország. Nélkülük nem fordítható meg a népességfogyás. Ezért számunkra a családok és a megszülető gyermekek jelentik Magyarország és Európa jövőjét. Azt akarjuk, hogy minden család feje fölött legyen fedél. Sőt, azt is akarjuk, hogy az a fedél saját legyen, vagyis minden magyar családnak lehessen saját otthona, amely a saját tulajdona.” Pár nappal Orbán Viktor a Fidesz kongresszusán elmondott beszéde után, amelyben azt ígérte, hogy az új építésű lakások, házak áfáját huszonhét százalékról öt százalékra csökkentik, az Országgyűlés utolsó ülésén azt megszavazta. Még a múlt héten azt is bejelentette a kormányfő, hogy a családi otthonteremtési támogatás (csok) kibővítése keretében a tíz év alatt három gyermeket vállaló és/vagy nevelő házaspárok új lakás, ház vásárlására, építésére tízmillió forint vissza nem térítendő állami támogatást, továbbá ugyanekkora összegű, garantáltan alacsony kamatozású hitelt, plusz – amennyiben ők építkeznek – ötmillió forint áfa-visszatérítést kapnak. Mindez az eddigi maximális otthonteremtési támogatási összeg többszörösét (!) jelenti, és két gyerek vállalása esetén is megduplázódik a támogatás. Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere szerint gyakorlatilag ajándékba ad egy lakást a magyar kormány ebben a konstrukcióban.
Ez az új támogatási mérték eddig elképzelhetetlen volt, s kifejezi a nemzeti-polgári kormányzat komoly szándékát és világos üzenetét: az ország teljesítőképessége határáig támogatja a magyar fiatalokat, hogy szüljenek és neveljenek bátran több gyereket, mert belső erőforrásokból kell megállítani a népességfogyást. Ami immár három és fél évtizede folyamatos hazánkban. Miközben a világ népessége tizenkét évenként egymilliárd fővel gyarapodik (2011-ben lépte át a hétmilliárdot), Magyarország lélekszáma évente harmincöt–negyvenezerrel csökken, s már tízmillió alá süllyedt. Túlzás nélkül drámai az ellentét, hogy míg az Európán kívüli harmadik világ „a civilizált emberiség nyolc halálos bűne” (Konrad Lorenz) egyikét, a túlnépesedést „követi el” – Afrika populációja 2000–2050 között előreláthatóan megháromszorozódik –, addig kontinensünk összlakossága csökkenne, ha nem volna bevándorlás. Ennek az az egyszerű oka, hogy a legtöbb európai országban a nők életük folyamán átlagosan csupán 1,3–1,5 gyermeknek adnak életet, miközben a jelenlegi népességszám megtartásához legalább 2,1 volna szükséges. A növeléséhez pedig legalább három. Nem véletlenül lett a Kopp Mária orvos-pszichológus és munkatársai által hat éve elindított népesedési civil mozgalomnak „Három királyfi, három királylány” a neve, amelynek az a célja, hogy elősegítse a kívánt és tervezett gyermekek megszületését, és ezáltal többen szülessenek, mint ahányan meghalnak Magyarországon.
Nem új persze a demográfiai válság. „A magyarság pusztulásának” veszélyére például Fülep Lajos zengővárkonyi református lelkész, európai hírű filozófus és esztéta már 1929-es cikksorozatában felhívta a figyelmet. Amit ő akkor leírt, az ma éppúgy érvényes és aktuális: „A nemzet létének alapja nem a föld, ipar, kereskedelem, nem a jó törvények, jó közoktatás, hadsereg, hanem – a család. A nemzet létében fontos és nélkülözhetetlen a többi is mind, de a család a fundamentum, melyre minden épül.” Ő az 1920-as években az „egykés világot”, az egygyerekes családmodell járványszerű terjedését okolta a „családi szentély” összetöréséért, a népességfogyásért, falvak és tájak elnéptelenedéséért. Pedig akkor még évente „csak” húszezerrel csökkent az ország népessége. A mai mérvadó demográfiai számítások szerint ha nem sikerül érdemben növelni a gyermekvállalási kedvet, illetve a születésszámot, akkor ötven év alatt legalább kétmillióval csökken hazánk lélekszáma.
Az öt és fél éve kormányzó polgári-nemzeti erők soha nem rejtették véka alá, hogy családbarát országot kívánnak építeni, mert a család a társadalom alapegysége, ezért mind a gazdaság-, mind a társadalompolitikának a családok támogatását, megerősödését, gyarapodását kell szolgálnia. Bár a kormány évente százmilliárdokat költ arra, hogy bátorítsa a gyermekszülést, a családtámogatási rendszer évről évre fejlődik és bővül, az elmúlt öt év alatt mégsem sikerült áttörést elérni. A születések száma 2010 óta kilencvenezer körül ingadozik, pedig 2000-ben még több mint kilencvenhétezer, 1990-ben még 125 ezer gyermek született hazánkban.
Baljós jel, hogy a mai fiatal nők egyre később és egyre kevesebb gyermeket szülnek. Ráadásul egyre kevesebben vannak, hiszen a „Ratkó-unokák” népes korosztálya (az 1970-es évek közepén születettek) ezekben az években lépi át negyvenedik évét, ami után már jelentősen csökken a gyermekszülési kedv és esély. A náluk tíz évvel később született, fiatalabb nők létszáma már több tízezerrel kevesebb. Ha beválna az a jóslat, hogy a jelenleg harmincéves magyar nők 38 százaléka egész életében gyermektelen marad, akkor a népesedési szakadékból már nemigen lehetne kimászni. Ezért valóban az utolsó pillanatban döntött úgy a kormány, hogy példátlan mértékű támogatást ad az otthonteremtéshez, hogy a még szülőkorban levő házaspárok vállaljanak három, de legalább két gyereket. Ez a népességfogyás megállításának utolsó esélye.
Ez az új támogatási mérték eddig elképzelhetetlen volt, s kifejezi a nemzeti-polgári kormányzat komoly szándékát és világos üzenetét: az ország teljesítőképessége határáig támogatja a magyar fiatalokat, hogy szüljenek és neveljenek bátran több gyereket, mert belső erőforrásokból kell megállítani a népességfogyást. Ami immár három és fél évtizede folyamatos hazánkban. Miközben a világ népessége tizenkét évenként egymilliárd fővel gyarapodik (2011-ben lépte át a hétmilliárdot), Magyarország lélekszáma évente harmincöt–negyvenezerrel csökken, s már tízmillió alá süllyedt. Túlzás nélkül drámai az ellentét, hogy míg az Európán kívüli harmadik világ „a civilizált emberiség nyolc halálos bűne” (Konrad Lorenz) egyikét, a túlnépesedést „követi el” – Afrika populációja 2000–2050 között előreláthatóan megháromszorozódik –, addig kontinensünk összlakossága csökkenne, ha nem volna bevándorlás. Ennek az az egyszerű oka, hogy a legtöbb európai országban a nők életük folyamán átlagosan csupán 1,3–1,5 gyermeknek adnak életet, miközben a jelenlegi népességszám megtartásához legalább 2,1 volna szükséges. A növeléséhez pedig legalább három. Nem véletlenül lett a Kopp Mária orvos-pszichológus és munkatársai által hat éve elindított népesedési civil mozgalomnak „Három királyfi, három királylány” a neve, amelynek az a célja, hogy elősegítse a kívánt és tervezett gyermekek megszületését, és ezáltal többen szülessenek, mint ahányan meghalnak Magyarországon.
Nem új persze a demográfiai válság. „A magyarság pusztulásának” veszélyére például Fülep Lajos zengővárkonyi református lelkész, európai hírű filozófus és esztéta már 1929-es cikksorozatában felhívta a figyelmet. Amit ő akkor leírt, az ma éppúgy érvényes és aktuális: „A nemzet létének alapja nem a föld, ipar, kereskedelem, nem a jó törvények, jó közoktatás, hadsereg, hanem – a család. A nemzet létében fontos és nélkülözhetetlen a többi is mind, de a család a fundamentum, melyre minden épül.” Ő az 1920-as években az „egykés világot”, az egygyerekes családmodell járványszerű terjedését okolta a „családi szentély” összetöréséért, a népességfogyásért, falvak és tájak elnéptelenedéséért. Pedig akkor még évente „csak” húszezerrel csökkent az ország népessége. A mai mérvadó demográfiai számítások szerint ha nem sikerül érdemben növelni a gyermekvállalási kedvet, illetve a születésszámot, akkor ötven év alatt legalább kétmillióval csökken hazánk lélekszáma.
Az öt és fél éve kormányzó polgári-nemzeti erők soha nem rejtették véka alá, hogy családbarát országot kívánnak építeni, mert a család a társadalom alapegysége, ezért mind a gazdaság-, mind a társadalompolitikának a családok támogatását, megerősödését, gyarapodását kell szolgálnia. Bár a kormány évente százmilliárdokat költ arra, hogy bátorítsa a gyermekszülést, a családtámogatási rendszer évről évre fejlődik és bővül, az elmúlt öt év alatt mégsem sikerült áttörést elérni. A születések száma 2010 óta kilencvenezer körül ingadozik, pedig 2000-ben még több mint kilencvenhétezer, 1990-ben még 125 ezer gyermek született hazánkban.
Baljós jel, hogy a mai fiatal nők egyre később és egyre kevesebb gyermeket szülnek. Ráadásul egyre kevesebben vannak, hiszen a „Ratkó-unokák” népes korosztálya (az 1970-es évek közepén születettek) ezekben az években lépi át negyvenedik évét, ami után már jelentősen csökken a gyermekszülési kedv és esély. A náluk tíz évvel később született, fiatalabb nők létszáma már több tízezerrel kevesebb. Ha beválna az a jóslat, hogy a jelenleg harmincéves magyar nők 38 százaléka egész életében gyermektelen marad, akkor a népesedési szakadékból már nemigen lehetne kimászni. Ezért valóban az utolsó pillanatban döntött úgy a kormány, hogy példátlan mértékű támogatást ad az otthonteremtéshez, hogy a még szülőkorban levő házaspárok vállaljanak három, de legalább két gyereket. Ez a népességfogyás megállításának utolsó esélye.