Ahol a drámát írták

Elég gyors tempó. Nehéz elhinni, hogy az események és a fejlemények önmaguktól, saját, szerves fejlődésüktől fogva jutottak idáig, de most már arról van szó, hogy kukába kellene dobnunk a magyar rendszerváltozás huszonöt évét, annak minden szereplőjével együtt. A „facebookosok” tüntetéseinek ifjú közönsége ugyanis elégedetlen a produkcióval, végre valami mást szeretne. Mást, máshogy, mással. Hogy konkrétan mit, azt persze nem tudni, hiszen valós célok nemigen fogalmazódnak meg ezeken a tüntetéseken, amit látunk, az csak afféle szellemi és politikai „géprombolás”, amelyben csak a düh és az indulat dominál, de véletlenül sem sejlik fel benne a boldogabb jövő.

Hozzá kell tenni, a tüntető fiatalok többségének nincsenek, mert nem is lehetnek emlékei a pártállami rendszerről, a Rákosi-éráról pedig még kevésbé, ezért már önmagában az is igen furcsa, hogy diktatúráról, méghozzá Orbán Viktor diktatúrájáról beszélnek. Beleszülettek abba a „szabadságba”, amelyet pont a rendszerváltók munkálkodása teremtett. Jó vagy rossz ez a rendszer?! Erről elsősorban azok nyilatkozhatnának, akik tizennyolc–húsz évesek voltak az első szabad választások idején, s azt hitték, nemcsak a mohón vágyott világútlevél korszaka jön el végre, de egyszer s mindenkorra a történelem szemétdombjára kerül az pártállami rendszer, amelynek többek között a kontraszelekció és protekcionizmus, méghozzá a politikailag meghatározott protekcionizmus volt a lényege. A távlatok nyomasztó hiányával együtt. Hiszen akkor még csak arra sem gondolhatott senki, hogy ha nem érzi jól magát Magyarországon, egyszerűen összepakol, s felszáll mondjuk a londoni gépre…

Persze, mindannyian csalódtunk. Magunkat is okolhatjuk ezért, nem csak a rendszerváltozásban tapasztalt torzulásokat és ellentmondásokat. Sokat vártunk, túl sokat, s fejjel zuhantunk bele a vágyaink és a valóság között húzódó mély szakadékba. Hibásak voltunk és vagyunk, de hát mit szóljunk akkor ahhoz a nemtelen játékhoz, amit az eszményített és irigyelt Nyugat művelt velünk, s ami ébredező ellenállásunk miatt mára szinte nyílt agresszióba fordult.

Jó kérdés, mit akarnak kezdeni a tüntetők és hangadóik például ezzel az ellenállással. Megszüntetik? Mert ezt kérik tőlük? Mert ellenállni nem demokratikus? Mert ez nem fér össze a brüsszeli mércékkel és követelményekkel? Vagy már ne is Brüsszelről beszéljünk, hanem a Wall Streetről, vagy a piramis még magasabb szintjeiről? Ez a tömeg, pontosabban „tömegecske”, s a belőle felemelkedő ifjú szónokok jelentik állítólag azt az új gondolkodásmódot és mentalitást, amely kisöpör minden rosszat ebből az országból. Egy-egy idősebb publicista is erről ír már. Például a korrupciót, amely mindig is jelen volt a világ szinte minden államában, s persze jelen van ma is, itthon sem mondta soha senki, hogy mentesek lennénk tőle, de talán a mértéke mégsem az, mint mondjuk Romániában. Bár első ránézésre úgy tűnhet, mintha a tüntetők mindenért, a huszonöt év minden hibájáért Orbán Viktort és kormányát tennék felelőssé… Hogyne, elvégre először is őket akarják leváltani. A többieket pedig vissza sem engednék. Jönnének, egy Gyurcsány már itt toporog a küszöbön, de nem uram, az ön ideje már lejárt, mint ahogy megüzente neki több publicista is, mintha vége lenne a pártok, a frakciók, az országgyűlések világának, mintha pont ez nem kellene ide, a sok vita, széthúzás és acsarkodás, mintha a tüntetők, az új generáció fiatalos hamvassága önmagában is elegendő garancia lenne az élet, a lélek és a viszonyok tisztaságára, mintha ők valóban egy új, makulátlan kor kezdetét jelentenék.

Kár, hogy az egész csak egy színjáték, s ha az ember beles a függöny mögé, ott látja a kezeit dörzsölgető rendezőt, André Goodfriendet. A darabot persze nem ő írta, az sokkal nagyobb magasságokban született. Ott, ahol már rég megvan a terv a mi jövőnkről.