Agysebészek és asztronauták

Megint ugyanaz a szerző, ugyanaz az üzenet, ugyanaz a séma.

A riport nem tisztán objektív műfaj, de azt is tanítják, hogy az ember ne az ideológiájához igazítsa a valóságot. Nem kétséges, hogy a határon vesztegelő migránsok jelentős része európai aggyal felfoghatatlan borzalmak közül indult el a szebb jövő reményében. Vannak köztük, akik az afgán határvidéken születtek bele a permanens háborúba, másokat normális, polgári életüktől fosztott meg egy megszálló iszlamista horda. Az is érthető, hogy ha már elindultak, nem szívesen maradnak a biztonságos, de szegényes ellátást nyújtó Törökországban vagy a Balkánon, ők is vágyakoznak a „német álom” után, s persze hoznák magukkal a családjukat is. Ez lenne az egyik emberi oldal, de van itt másik is, az európaiaké. Két világégés után kemény munkával építettük újjá a kontinenst a vasfüggöny két oldalán, és nem ajándékba kaptuk relatív jólétünket.

Hazánkba évtizedek óta áramlanak arabok és afrikaiak, orvosok és mérnökök, elektronikai boltok és gyorséttermek üzemeltetői, akikkel gond nélkül élünk együtt. Ellenben beilleszkedési nehézségekkel bíró, párhuzamos társadalmakban élő polgártársunk van elég nekünk is, nem szorulunk importra. Bűnözőből és terroristából főleg nem. Ezért, ha humanitárius alapon nyújtunk segítséget, akkor is jogunk van eldönteni, kinek juttatunk szűkös erőforrásainkból. És ahhoz is jogunk van, hogy mindebből csak azután részeltessük a rászorulót, hogy a megfelelő szakemberek elbírálták, az illető valóban aleppói mérnökhallgató-e, vagy épp a zsugorodó Iszlám Állam menekülő mészárosa.

Hogy a két emberi oldal összeegyeztethető legyen, annak első lépése lenne, hogy az Európába belépni szándékozó menekülő elfogadja, hogy megszabott keretek között kaphat segítséget – az Index egy kaptafára készülő riportjaiban azonban korántsem erről van szó. A cikk főhősei megint csak olyanok, akik sokadszor is megpróbálnak illegálisan betörni Európába, s ennek következményeiért az újságíróval kórusban hibáztatják a „kirekesztő államot”. A cikkből süt a naiv hiszékenység a menekültek irányába, s a tipikus hatvannyolcas-punk rendszerellenesség, amely minden egyenruhást a gyűlölt jobboldali hatalom végrehajtójának láttat.

Minden átokverte cikkük pontosan ugyanolyan, önmaga karikatúrája. A kietlen határvidéken táborozó menekültek mutogatják gumibot szántotta hátukat az újságírónak, és mesélnek arról, hogy a rendőröknél még a terroristák is jobbak. „Engem már többször megöltek a horvát rendőrök. De a magyar határ felé már nem is próbálkozom, mert ott még jobban megölnek” – mondja az újságírónak az állítása szerint tizenhét éves kvantumfizikus fiú. Természetesen ő is szír, és ő is január elsején született, papírját már eldobta, mert nem akart regisztrálni a fasiszta hatóságoknál. Az illetékesek persze tagadják a szervezett rendőri pogromokat, amikor a zsurnaliszta rákérdez, de nekik nyilván nem szabad hinni, hiszen jobboldali rezsimek kiszolgálói, meg nyilván rasszisták is. Az újságíró ezért a migránsokat segítő szervezetek objektív munkatársaihoz fordul, akik bólogatnak: bizony, a menekültek sebei olyan igaziak, mint a személyazonosságuk. Hozzátéve, előfordult persze már, hogy védenceik összekaptak egymással, hiszen az agysebészek és asztronauták filozófiai vitája sokszor fajul verekedésig - de nyilván olyankor is a körülmények és a rendszer a hibás.

A következtetés egyértelmű: kötelező beengednünk a regisztrálatlan Nobel-díj-várományosokat Európába, hiszen most már meg is verték őket. Az pedig köztudomásúlag egyszerre írja felül az összes nemzetközi egyezményt, hazai törvényt és a józan észt is. Immár szánalomból tartozunk nekik az ütlegek miatt, leginkább egy biankó belépővel (Nyugat-)Európába.

Nihil novi sub solem – nincs új a nap alatt.