Agymosás Németországban

„Az AfD veszélyt jelent, mert országunk társadalmi klímáját mérgezi, s rombolja azt az alapvető bizalmat, amelyre nekünk mint modern bevándorlási célországnak szükségünk van.” A cikk, amelyből a mondatot idéztem, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, azaz a FAZ „idegen tollak” rovatában jelent meg. Szerzője leplezetlenül, a munkásmozgalom régi stílusát idézően ki is mondja: az AfD, azaz az Alternatíva Németországért párt a német demokrácia ellensége.

Őrizzék meg a nyugalmukat! Én nem vagyok sem szociáldemokrata, mint Yasmin Fahimi, az egykor szebb napokat látott munkáspárt félig iráni főtitkár asszonya, sem holmi pannon fasiszta, de azt azért látom, hogy a német lélekkel valami baj van. Durvábban fogalmazva: kezdenek rájönni, hogy a három nemzedék óta tartó jólét koránt sem jelent kétszer vagy éppen háromszor annyi boldogságot. Sőt, egy vérbeli németnek lassan saját pártja sincs.

Fabian Schmidt-Ahmad a politikusoknak a hatalom iránti irracionális akaratáról írott kis esszéjében arról ír, hogy olyan erők irányítják Németországot, amelyeket minden cél nélkül az idők végezetéig csakis a hatalom gyakorlása érdekel. A leviatánhoz, a mindent elnyelő pikkelyes cethalhoz hasonlítja azt a parlamenti status quót, amelynek gyomrában a „világ leginkább szeretetreméltóbb s egyben legostobább” népe eltűnik. Arra a kérdésre pedig, hogy ő honnan származik, csak annyit válaszol, a „77-es offenzíva” földjén született, s egy olyan fővárosban él, amelyben az adózó szegény nép átlagjövedelme az országos átlag alatt van. S míg ő aggódik, mert valóban szereti Németországot, a csinos szociáldemokrata díva antifasiszta front létrehozásáról álmodik.

Kár, hogy Berlin antifasiszta többségű szenátusa a jövő évre az 5-6. osztályban ki akarja iktatni a történelem okítását, pedig a bevándorlók azt sem tudják, ki volt Hitler és Sztálin, s miért kell kétszázezer euróból kijavítgatni a felszabadító szovjet hős asszír harcosokra emlékeztető bronz emlékművét. Nemi szerepek, genderizmus, migráció és szociológia okítása veszi át a helyét: Clio, a historiográfia istennője csak egy szép lábjegyzet lesz.

Aki viszont figyelemmel kíséri a német sajtót, náciveszély helyett faji összetűzésekről értesülhet betelepült romák, kaukázusiak, afrikaiak, balkániak, kurdok és keleti keresztények közt, s feltűnik az is, hogy az Iszlám Állam hívei mennyire nem szeretik a befogadott, mintegy 45-60 ezernyi jeziditát, akik már Krisztus előtt megalapították a maguk egyistenhitét, s nem hisznek a pokolban. (Épp elég pokol a számukra, hogy születendő gyermekeik még német földön is ellenséges iszlám környezetbe kerülnek.) Egyre több iszlamista harcol a szír és iraki fronton: őket vagy szüleiket a nagyra nőtt Migrationsindustrie, a bevándorlási ipar hozta Európába. Nem véletlen, hogy cinikus és bölcselő közgazdák szerint a művelt Nyugat legjövedelmezőbb iparága – a migráció mellett – a büntetés-végrehajtás lesz. Mint a franciák 20. századi derék gondolkodója, Michel Foucault mondta: a börtön a hatalom és a szociológia igazi kísérleti terepe.
A legfurcsább, hogy ezekben a vihart jelző időkben a szövetségi parlamentben a zöldek elkezdtek kardoskodni amellett, hogy a Bundeswehr bevethető legyen a közel-keleti harcokban. Egy – Németország lakosságához, méretéhez viszonyítva – kis, 180 ezer fős hadseregről van szó. Olyan seregről, amelyet a német egyesülést követően leépítettek, s amelynek a szakértők szerint már nincs is tradíciója.
(A nagy elődök arcképcsarnokából például száműzték azt a Sponeck tábornokot, aki Hitler parancsa ellenére hadseregével sikeresen kitört a krími bezárásból, s akit parancsmegtagadás miatt Himmler 1944-ben kivégeztetett. A tábornok azért lett kivéve a példaképek közül, mert az utókor ítélete szerint túlzottan nacionalista volt és a zsidókat sem nagyon kedvelte.)

Ülve, fekve és állva a zöldek mindig és mindenütt vitatkoznak. S meglepődnek, hogy a világ „szeretetreméltóbb, s legostobább” népe nem akar háborúzni. (Ezzel kapcsolatban csak megjegyezném, hogy a harmadik pun háborút a már összeaszalódott és sorsába beletörődött Karthágó ellen a rómaiak álnok szenátusi propagandával készítettek elő.) A zöldeknek a remélt sikerhez csak azt lehetne ajánlani, hogy olvassanak Russia Today-t, abból megtudhatják, milyen is a sikeres a propaganda. Ahogy a ’68-as nemzedék, most ők azok, akik az USA hegemóniája előtt tágra nyitják a kaput, s elmerülnek az antifasizmus fals analógiájában.

Megvásárolt újságírók – ezzel a címmel jelent meg ez év szeptemberében Udo Ulfkotte könyve. Bár sajtóvisszhangja enyhén szólva visszafogott (e napilapban Lovas István írt róla publicisztikát), a FAZ – amely most kétszáz munkatársának elbocsátását tervezi – egykori szerkesztőjének és újságírójának írása bombasiker lett a könyvpiacon. Az alcím sokatmondó: „Hogyan irányítják a német tömegkommunikációt a politikusok, a titkosszolgálatok és a magasabb pénzügyi körök? „Ulfkotte könyve szerint (is) a médiák kulcspozícióit olyan emberek foglalják el, akiket nyugodtan a NATO meghosszabbított karjának is nevezhetnénk, s akik újságkészítő mivoltukban háborúkat készítenek elő. Ők maguk semmi mást nem akarnak, mint megélhetést és békés öregséget, pedig csak a jól álcázott kém szerepét töltik be. S ezt a békét bőven megkapják, amikor a tengerentúli elit szervezetek valamelyikébe bekerülnek, s kitüntetésekben és alapítványi pénzekben részesülnek.”

Az egész kísértetiesen emlékeztet az NDK-s gyakorlatra, amikor is a Párt „A Munka Hőse” kitüntetésben részesítette az arra érdemeseket.

A nagy tülekedésben végképp elfelejtenek németül gondolkodni, s az amerikai követségi emberek révén olyan jól szerkesztett anyagokhoz jutnak, amelyekhez elég a nevüket adni. Saját példát is hoz Ulfkotte: a líbiai Kadhafi elleni hadjárat előkészítésekor egy olyan mérgesgáz-üzemről szóló írást kapott, amelyet csak nyomdába kellett adnia. Végkövetkeztetése, hogy sokszínűségük ellenére minden vélemény stimulált, s hogy a „Hír” nem egyéb, mint az agymosás szinonimája, Vigyázat, polgárháború! – ez a címe a gyónni vágyó újságíró egy másik könyvének. S hozzá az alcím: Ami régen erjed, az végül is… Végül is őrizzük meg a nyugalmunkat.