A szavazók által partvonalra állított utódpártocska egykori első embere újra az MSZP vezetésére pályázik, és azt állítja, nem lehetetlen a jelenlegi, a Párbeszéddel közösen mért tízszázalékos támogatottságot harminc fölé emelni. Mi kell ehhez? Természetesen a minden hasonló helyzetben elmaradhatatlan Stratégia, no meg az érzelmi motiváció, amelynek egyik forrása a kidüllesztett mell politikája, avagy büszkeség a 2010 előtti „eredményekre”. És nyilván át kell beszélni a dolgokat, szuperdemokratikusan. Mesterházy alighanem beletrafált. Megvan tehát a győzelem receptje, amely nem csupán az elnöki székbe repítheti táncos lábú hősünket, hanem egyenesen a kormányfőibe. Legalábbis ennek biztos tudata sugárzik a hajdan a Fidesznél is próbálkozó, ízig-vérig huszonegyedik századi politikusból.
Mindenesetre bolond lenne a hét végi kongresszus nem rábízni ezt a feladatot. Hiszen tűpontos elemzése és fantasztikus víziója mellett korábbi sikerei is predesztinálják az újabb megbízatásra. Ezek röviden: két megsemmisítő vereség, először 2010-ben MSZP-s miniszterelnök-jelöltként, majd 2014-ben még egy a „nagy közös ügyetlenkedés” oszlopos tagjaként. Mielőtt azonban túltolnánk az ejnye-bejnyét, el kell ismerni, bár Mesterházy exelnök az előbbi kettőért mindenképp, az idei buktáért már nem okolható, így végül is utalhat arra, hogy ebben sokkal inkább szerepe volt elnökaspiránstársának, a közelmúltban is aktív Tóth Bertalannak. Ő ugyebár egyelőre a frakcióvezetői stallummal vigasztalódhat az április 8-i csapás után, és a Závecz Research szerint ez így is maradhat. Az esélyes ugyanis a kétszeres vesztes Mesterházy.
Tehát így állunk, két szürke eminenciás csap össze a vert sereg parancsnoki posztjáért. Szanyi kapitány hamar bedobta a törülközőt, akárcsak az egyszerre vidám és harcias Kunhalmi Ágnes, aki ráadásul mintha be is vágta volna a durcit. Nem adott semmiféle écát pártbeli rajongóinak, ki mellé húzzák be az ikszet, ha már az ő neve lekerült a lapról. Csupán annyit mondott, hogy nem a múltra, hanem a jövőre kell szavazni. Értjük: Tóthra.
Megjegyzem, a múlt és a jövő mindig is furcsán csengő fogalom volt a jogelődjeit is beleszámolva lassacskán százéves formációnál. Előbbivel folyton küzdött, próbálta eltolni magától a kommunista előzményeket, majd a rendszerváltozás utáni hazugságokat, kudarcokat és történelmi bűnöket. Csakhogy a választók jó része máig emlékszik például a Bokros-csomagra, az állami vagyon dobra verésére, a devizahitelezés beindítására, a 2006-os félrevezetésekre, szemkilövetésekre, a menetrendszerű megszorításokra, a széteső államra. A teljes bűnlajstrom nem férne rá erre az oldalra. A szoci jövő eközben egyre bizonytalanabb, pláne amióta Szanyi belengette az önfelszámolást.
El kell ismerni, mindezért komoly felelősség terheli az MSZP-t is anyagi csődbe lavírozó Gyurcsány Ferencet, aki 2011-es kilépése óta, ügyes taktikusként, folyamatosan cseszteti egykori pártját. Akármilyen módszert választ éppen, a lényeg mindig ugyanaz, amit egy minapi konferencián Hiller István is elismert: a DK a szocialisták rovására akar erősödni. A végül félreállt – félretolt? – Kunhalmi Ágnes pedig egyenesen azt szorgalmazta, civakodás helyett jöjjön a totális összeborulás.
Vagyis nincs új a nap alatt, az összeliberálisozódott baloldal továbbra is önmaga ellensége, nem kell neki politikai rivális, a harakiri megy egyedül is. Régi lemez, de Magyarország megérdemelne egy normális ellenzéket. Ezt azonban, bárhogy is alakul a hétvége, nem az MSZP fogja szállítani.