Vélemény és vita
A villanykörte üzenete
És Gyuri most jelentkezett: Ne hagyjátok az Aracsot, fiúk, ne hagyjátok az ügyet, az ügyünket, általában ne hagyjátok magatokat
A váratlan halál mindig aljas provokáció. Körmönfontan, alattomban elkövetett agresszió minden kiegyensúlyozott, nyugodt, szép dolgos hétköznap, tempós, nyugodt alkotás, megbízható, tartós emberi kapcsolat ellen. Ha barátunkat hirtelen elgázolja egy autó, szétzúzza egy rázuhanó szikla vagy szélvészgyors rohammal testi baj rángatja ki közülünk: olyan, mintha vérlázító, gonosz támadást követnének el ellenünk. Sebes és védhetetlen terrorakciót. Ördögi, sátáni villámháború, lerohanásos invázió.
Ilyen rémtett-támadás után az ember kókadtan, tompa ürességben, kívül-belül elmondhatatlan fáradtsággal jár-kél, úgy érzi, mintha legalább ötször agyba-főbe verték volna és utána még ki is hajították a szemétdombra, ott fetreng, elhagyatottan és erőtlenül. Barátom, egyben kiváló kollégám hirtelen távozásának sokkját a második nap estéjére olyan mérhetetlen kimerültség és ijesztően elközönyösíteni próbáló üresség zárta, hogy úgy éreztem, egyet tehetek: lefekszem – minden inkább, mint az ilyenkor elengedhetetlen olvasás –, és (mondjuk) hosszú derekú, szép fekete lányokat akarok látni, napernyővel, az egyik kicsit előrehajol, fenekén megfeszül a ruha, nagy sötét szemeivel rám néz, amint félig felém fordul, nyúlánk, arányos termete a hosszú combokkal rejtett, bonyolult jelképekkel teli felkínálkozás, költészet és egzotikus varázstánc valahonnan az Amazonas vidékéről, igen, ez az, pontosan erre van most szükségem, amikor…
A durranás egyszerre idézett kisebbfajta ágyúdörejt és gigantikus léggömbpukkanást – mintha az ég óriásballonja pattant volna szét a fejem fölött. Koromsötét és rettenetes égés-szag lett egyszerre, éreztem, hogy apró, forró valamik hullanak a mellemre meg a hasamra, nem elviselhetetlenül, de azért elég fájdalmasan csípnek, égetnek – kiáltásomra végre berohan a harmadik szobából a fiam, a huszonöt évesek magabiztos életerejével gyújtja fel a nagy lámpát, „megyek a porszívóért”, közli tárgyilagosan, kelj fel, szedd rendbe magad, tíz perc múlva kész lesz minden, csak szétdurrant a villanyégő a fejed fölött.
„Csak szétdurrant a villanyégő a fejed fölött.”
Alighanem.
A kétnapos agressziósokk után, végén és helyett ez. És csak ennyi.
Csak ennyi?
Mint már napok óta, Juhász Gyuri barátom különböző mondatai, mondatfoszlányai, mondattöredékei futnak át rajtam. Olykor idézte egykori közös barátunk, a neves szerkesztő testamentumszerű megnyilatkozását, valahányszor úgy vélte, szilárd elhatározásra, határozott cselekvésre, megingathatatlan lépések sorozatára van szükségünk, már megint, újra meg újra: az Aracsot, az Aracsot ne hagyjátok!
A felszólítás eredetileg a délvidéki magyarság időről időre veszélybe kerülő, nagyszerű közéleti folyóiratára, az Aracsra vonatkozott, ne hagyjuk, tegyünk meg érte, életben maradásáért mindent, amit csak tudunk – de idővel ez a mondat többszörös, „púpozott” értelmet is kapott ősrégi, Ottlik Iskola a határonjának különleges metakommunikációs technikáját idéző közös szótárunkban. Ne hagyjátok az Aracsot, fiúk, ne hagyjátok az ügyet, az ügyünket, általában ne hagyjátok magatokat, szorítsad, Imre, ahogyan Tompa László Lófürösztésében biztatja egyik székely másikat, ne hagyd magad, Áron – szorítsuk hát és ne hagyjuk magunkat. Gyurit épp elég székelyszerű megaláztatás kihívása érte még mostanában is, volt, hogy hamissággal, hazugsággal, ígérettel csapták be, kellemetlen, igen kínos helyzetbe hozván mások előtt – ráadásul olyasvalaki, akiről persze nem is hitte volna és akinek éppen nem ez lett volna dolga – szóval ne hagyjátok, fiúk.
És Gyuri most jelentkezett. Ő jelentkezett, ő volt. A villanykörtével üzent: ne hagyjátok az Aracsot, fiúk, ne hagyjátok magatokat, ne hagyjátok az ügyünket. Durrant, robbant a villanykörte: hogy figyeljek. Hogy el ne felejtsem. És főleg: hogy ne nyavalyogjak, hogy ne hagyjam el magamat.
Oké, Gyurikám, értettem. Nem hagyom. Nem hagyjuk…
Ilyen rémtett-támadás után az ember kókadtan, tompa ürességben, kívül-belül elmondhatatlan fáradtsággal jár-kél, úgy érzi, mintha legalább ötször agyba-főbe verték volna és utána még ki is hajították a szemétdombra, ott fetreng, elhagyatottan és erőtlenül. Barátom, egyben kiváló kollégám hirtelen távozásának sokkját a második nap estéjére olyan mérhetetlen kimerültség és ijesztően elközönyösíteni próbáló üresség zárta, hogy úgy éreztem, egyet tehetek: lefekszem – minden inkább, mint az ilyenkor elengedhetetlen olvasás –, és (mondjuk) hosszú derekú, szép fekete lányokat akarok látni, napernyővel, az egyik kicsit előrehajol, fenekén megfeszül a ruha, nagy sötét szemeivel rám néz, amint félig felém fordul, nyúlánk, arányos termete a hosszú combokkal rejtett, bonyolult jelképekkel teli felkínálkozás, költészet és egzotikus varázstánc valahonnan az Amazonas vidékéről, igen, ez az, pontosan erre van most szükségem, amikor…
A durranás egyszerre idézett kisebbfajta ágyúdörejt és gigantikus léggömbpukkanást – mintha az ég óriásballonja pattant volna szét a fejem fölött. Koromsötét és rettenetes égés-szag lett egyszerre, éreztem, hogy apró, forró valamik hullanak a mellemre meg a hasamra, nem elviselhetetlenül, de azért elég fájdalmasan csípnek, égetnek – kiáltásomra végre berohan a harmadik szobából a fiam, a huszonöt évesek magabiztos életerejével gyújtja fel a nagy lámpát, „megyek a porszívóért”, közli tárgyilagosan, kelj fel, szedd rendbe magad, tíz perc múlva kész lesz minden, csak szétdurrant a villanyégő a fejed fölött.
„Csak szétdurrant a villanyégő a fejed fölött.”
Alighanem.
A kétnapos agressziósokk után, végén és helyett ez. És csak ennyi.
Csak ennyi?
Mint már napok óta, Juhász Gyuri barátom különböző mondatai, mondatfoszlányai, mondattöredékei futnak át rajtam. Olykor idézte egykori közös barátunk, a neves szerkesztő testamentumszerű megnyilatkozását, valahányszor úgy vélte, szilárd elhatározásra, határozott cselekvésre, megingathatatlan lépések sorozatára van szükségünk, már megint, újra meg újra: az Aracsot, az Aracsot ne hagyjátok!
A felszólítás eredetileg a délvidéki magyarság időről időre veszélybe kerülő, nagyszerű közéleti folyóiratára, az Aracsra vonatkozott, ne hagyjuk, tegyünk meg érte, életben maradásáért mindent, amit csak tudunk – de idővel ez a mondat többszörös, „púpozott” értelmet is kapott ősrégi, Ottlik Iskola a határonjának különleges metakommunikációs technikáját idéző közös szótárunkban. Ne hagyjátok az Aracsot, fiúk, ne hagyjátok az ügyet, az ügyünket, általában ne hagyjátok magatokat, szorítsad, Imre, ahogyan Tompa László Lófürösztésében biztatja egyik székely másikat, ne hagyd magad, Áron – szorítsuk hát és ne hagyjuk magunkat. Gyurit épp elég székelyszerű megaláztatás kihívása érte még mostanában is, volt, hogy hamissággal, hazugsággal, ígérettel csapták be, kellemetlen, igen kínos helyzetbe hozván mások előtt – ráadásul olyasvalaki, akiről persze nem is hitte volna és akinek éppen nem ez lett volna dolga – szóval ne hagyjátok, fiúk.
És Gyuri most jelentkezett. Ő jelentkezett, ő volt. A villanykörtével üzent: ne hagyjátok az Aracsot, fiúk, ne hagyjátok magatokat, ne hagyjátok az ügyünket. Durrant, robbant a villanykörte: hogy figyeljek. Hogy el ne felejtsem. És főleg: hogy ne nyavalyogjak, hogy ne hagyjam el magamat.
Oké, Gyurikám, értettem. Nem hagyom. Nem hagyjuk…