Vélemény és vita
A valóság és a tanulság
Ami az országos politikában bevált, kétséges, hogy döntő lehet helyi szinten is.
Vagyis a makropolitikai trendeket nem feltétlenül követi mikropolitikai szintű folyamat. Ezt igazolta például nemrég a salgótarjáni időközi polgármester-választás is, amelynek – a három közül – ez volt az egyik legfontosabb tanulsága. A másik bizonyosság pedig: ha kétosztatúvá válik a politikai mező, akkor megdől a „centrális erőtér elve”, a kormánypárt pedig jobbról vagy balról is legyőzhető. Az utolsó levonható tanulság pedig kissé emelkedett, már-már pátoszba hajló, mégis a pőre valóságot tükröző megállapítás: Magyarországon márpedig demokrácia van.
Ami sikeres az országos politikában, egyáltalán nem biztos, hogy hatásos lehet a lokális, esetenként egy városhoz köthető közéletben. Ezt tudtuk eddig is, ebben nem sok új van. Ami talán kissé eltér a korábbi tapasztalatoktól az az, hogy jelen állítás egyre inkább igaz lesz még egy megyeszékhely nagyságú településre is. Mert – habár ilyenkor a győztes mindig föl-, a vesztes pedig alábecsüli az eredményeket (miért is ne tehetné a kommunikációs térben?) – azt azért mégsem gondolhatja bárki komolyan, hogy az eredmény tükrözi az országos pártszimpátiát. Hisz igencsak ingatag állítás az, hogy egy baloldali összefogás ma simán meg tudná verni a kormánypártot, ahogy az sem állja ki a valóság próbáját, hogy a Jobbik csupán hat százalékra lenne képes országosan. Arról pedig, hogy a Munkáspárt a negyedik erővé nőtte volna ki magát, inkább ne is beszéljünk!
De a helyi eredmény nemcsak az országos tendenciának tart torz tükröt, hanem más, a számokon túli folyamatoknak is. Például nagy kérdés, hogy a város határain túllépve is hajlandó lenne-e a Demokratikus Koalíció és a szocialista párt együttműködni. Vagy miként illik ebbe a képletbe számos baloldali törpepárt? Esetleg mi történik, ha az LMP is jelöltet állít? Mert egy országos választáson velük is számolni kell. Ahogy számolni kell Gyurcsány Ferenc ambíciójával is, és annak minden fel- és lefelé hajtó, kiszámíthatatlanul szeszélyes hatásával. Vajon ezeket az anomáliákat a baloldal jelenlegi főszereplői képesesek lesznek-e a város határait átlépve is rendezni? A beszólásokat, az adok-kapok kommunikációját elnézve: rövid távon aligha…
A második tanulság talán kevésbé közhelyszerű. A salgótarjáni eredmény, összevetve az elmúlt másfél évben megtartott „nagyléptékű” időközi választásokkal, arra mutat rá, hogy ha a kormánypártokkal szembeni akarat nem oszlik meg a Jobbik és a baloldali összefogás között, akkor a Fidesz–KDNP jelöltje legyőzhető. Mondhatjuk, hogy egy kétosztatú politikai harctérben a kormányzat ellen tiltakozó szavazók igencsak mobilissá válnak. Azaz, mindenféle értékre való tekintet nélkül hajlanak el az erősebb szél irányába.
Ha a helyi közvélemény a jobbikos jelöltet tartja esélyesebbnek, akkor a pártszimpátia nélküli kormányváltó szavazók odaállnak, ha pedig a baloldali jelöltet, akkor mellé. Döntő kérdés pedig 2018-ban az lehet, hogy a kormány ellen szavazó, határozott pártreferencia nélküli, ugyanakkor megmozdítható tömeg mekkorára dagad, helyileg megtalálja-e az erősebb ellenzéki jelölt felé vezető utat, illetve képes-e túllépve egy-egy helyi érdeket, országosan is megjelenni.
De minden kombináción túl, igencsak fontos volna azt a bizonyosságot végre a most győztes politikai szereplőknek kimondaniuk, hogy Magyarországon demokrácia van.
Egy diktatúrában ugyanis az nem történhet meg, hogy miközben a miniszterelnök az évértékelő beszédét tartja, az épület előtt tüntető háromezer ember fejét nem verik be a rendőrök, egy megyeszékhelyen pedig az ellenzéki jelölt megnyeri az időközi polgármester-választást, majd ezt követően tucatnyi országos média büntetlenül harsogja, hogy legyőzték a kormánypárti jelöltet; s végül, az sem történhetne meg egy diktatúrában, hogy ugyanez a vesztes jelölt gratulál a győztesnek. (Amely gesztust, 2010 óta leginkább a baloldali versenyzők tagadják meg!)
S ugye azt sem szükséges sokszor elmondani, hogy a baloldal által állandóan hangoztatott kijelentések, hogy „diktatúra van”, „a jogállamiság leépült”, vagy „vége van a köztársaságnak”, homlokegyenest ellentétesek a salgótarjáni eredmények utáni dicshimnuszok refrénjével, amelyben a kormánypárt legyőzhetősége csendül fel.
Ami sikeres az országos politikában, egyáltalán nem biztos, hogy hatásos lehet a lokális, esetenként egy városhoz köthető közéletben. Ezt tudtuk eddig is, ebben nem sok új van. Ami talán kissé eltér a korábbi tapasztalatoktól az az, hogy jelen állítás egyre inkább igaz lesz még egy megyeszékhely nagyságú településre is. Mert – habár ilyenkor a győztes mindig föl-, a vesztes pedig alábecsüli az eredményeket (miért is ne tehetné a kommunikációs térben?) – azt azért mégsem gondolhatja bárki komolyan, hogy az eredmény tükrözi az országos pártszimpátiát. Hisz igencsak ingatag állítás az, hogy egy baloldali összefogás ma simán meg tudná verni a kormánypártot, ahogy az sem állja ki a valóság próbáját, hogy a Jobbik csupán hat százalékra lenne képes országosan. Arról pedig, hogy a Munkáspárt a negyedik erővé nőtte volna ki magát, inkább ne is beszéljünk!
De a helyi eredmény nemcsak az országos tendenciának tart torz tükröt, hanem más, a számokon túli folyamatoknak is. Például nagy kérdés, hogy a város határain túllépve is hajlandó lenne-e a Demokratikus Koalíció és a szocialista párt együttműködni. Vagy miként illik ebbe a képletbe számos baloldali törpepárt? Esetleg mi történik, ha az LMP is jelöltet állít? Mert egy országos választáson velük is számolni kell. Ahogy számolni kell Gyurcsány Ferenc ambíciójával is, és annak minden fel- és lefelé hajtó, kiszámíthatatlanul szeszélyes hatásával. Vajon ezeket az anomáliákat a baloldal jelenlegi főszereplői képesesek lesznek-e a város határait átlépve is rendezni? A beszólásokat, az adok-kapok kommunikációját elnézve: rövid távon aligha…
A második tanulság talán kevésbé közhelyszerű. A salgótarjáni eredmény, összevetve az elmúlt másfél évben megtartott „nagyléptékű” időközi választásokkal, arra mutat rá, hogy ha a kormánypártokkal szembeni akarat nem oszlik meg a Jobbik és a baloldali összefogás között, akkor a Fidesz–KDNP jelöltje legyőzhető. Mondhatjuk, hogy egy kétosztatú politikai harctérben a kormányzat ellen tiltakozó szavazók igencsak mobilissá válnak. Azaz, mindenféle értékre való tekintet nélkül hajlanak el az erősebb szél irányába.
Ha a helyi közvélemény a jobbikos jelöltet tartja esélyesebbnek, akkor a pártszimpátia nélküli kormányváltó szavazók odaállnak, ha pedig a baloldali jelöltet, akkor mellé. Döntő kérdés pedig 2018-ban az lehet, hogy a kormány ellen szavazó, határozott pártreferencia nélküli, ugyanakkor megmozdítható tömeg mekkorára dagad, helyileg megtalálja-e az erősebb ellenzéki jelölt felé vezető utat, illetve képes-e túllépve egy-egy helyi érdeket, országosan is megjelenni.
De minden kombináción túl, igencsak fontos volna azt a bizonyosságot végre a most győztes politikai szereplőknek kimondaniuk, hogy Magyarországon demokrácia van.
Egy diktatúrában ugyanis az nem történhet meg, hogy miközben a miniszterelnök az évértékelő beszédét tartja, az épület előtt tüntető háromezer ember fejét nem verik be a rendőrök, egy megyeszékhelyen pedig az ellenzéki jelölt megnyeri az időközi polgármester-választást, majd ezt követően tucatnyi országos média büntetlenül harsogja, hogy legyőzték a kormánypárti jelöltet; s végül, az sem történhetne meg egy diktatúrában, hogy ugyanez a vesztes jelölt gratulál a győztesnek. (Amely gesztust, 2010 óta leginkább a baloldali versenyzők tagadják meg!)
S ugye azt sem szükséges sokszor elmondani, hogy a baloldal által állandóan hangoztatott kijelentések, hogy „diktatúra van”, „a jogállamiság leépült”, vagy „vége van a köztársaságnak”, homlokegyenest ellentétesek a salgótarjáni eredmények utáni dicshimnuszok refrénjével, amelyben a kormánypárt legyőzhetősége csendül fel.