A tizenötödik vértanú

„Aradi vár, aradi vár, halál völgye, / Tizenhárom hős magyarnak temetője. / Viruljanak környékeden sírvirágok, / Feledhetetlen leígyen az ő halálok” – így zárul az aradi vértanúk balladája, amelynek többféle változatát 1849 után sokszor elmondták október 6-i nemzeti gyásznapunkon. Minden érettségizett magyar ember tudja, hogy a szabadságharc megtorlásaként – „felségsértés” bűntette miatt – a Habsburg-önkényuralom erőszakgépezete 1849. október 6-án tizenkét honvéd tábornokot és egy ezredest végzett ki az aradi vár mellett, és ugyanezen a napon hajtották végre Pesten a halálos ítéletet Batthyány Lajos grófon, az első független magyar felelős kormány miniszterelnökén. A magyar nemzettudatban a „tizenhárom aradi vértanú” fogalom rögzült, a történelmi festményeken, rajzokon mindig tizenhárom arckép szerepel: Kiss Ernő, Dessewffy Arisztid, Schweidel József, Lázár Vilmos, Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Láhner György, Knezic Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly.

Holott elvileg már minden magyar iskolában tanítják, hogy rajtuk kívül szintén Aradon végezték ki Ormai (Auffenberg) Norbert és Kazinczy Lajos honvéd ezredest, majd a következő év elején Ludwig Hauk alezredest, volt bécsi forradalmárt is. A tizenhetedik aradi vértanúként indokolt emlékeznünk Lenkey János honvéd tábornokra (a Galíciából 1848. május végén huszárszázadával hazaszökött, Petőfi által versben megörökített kapitányra), akit tábornok társaival együtt állítottak a császári hadbíróság elé, de a per folyamán megőrült, emiatt nem ítélték el – ő is Aradon, a börtönben halt meg, 1850 februárjában.

A sorrendben tizenötödik aradi vértanú tehát Kazinczy Lajos, akivel azonban meglehetősen mostohán bánt az utókor. Először egy 1873-ban Pesten megjelent emlékkönyvben szerepelt a vértanúk között, de az Aradon 1881-ben felavatott emlékmű és az 1890-ben nagy ünnepség keretében felállított Szabadság-szobor készítői is megfeledkeztek róla. Az első ünnepélyes megemlékezés Kazinczy Lajosról 1911. május 28-án volt, amikor – egy napon a sátoraljaújhelyi Kossuth-szobor felavatásával – Széphalmon, Kazinczy Ferenc egykori híres kúriájának kertjében (a mauzóleum és Kazinczy Ferenc sírköve között) leleplezték az egyik unokaöccse által saját költségén állított mellszobrot.

Ünnepi beszédében Szirmay István Zemplén vármegyei főügyész kiemelte: „Az a tizenkilenc nap, mellyel Kazinczy Lajos ítélete megkésett, ezt a vitéz honvédet nemcsak attól fosztotta meg, hogy együtt halhasson a hazáért azokkal, akikkel Szolnok, Kápolna, Tápióbicske, Isaszeg, Nagysarló, Komárom csataterein együtt vérezett, hanem megfosztotta attól is, hogy velök együtt éljen az utókor emlékezetében.” Szobrának leleplezése után sokáig alig esett szó Kazinczy Lajosról; a hosszú csendet Pásztor Emil nyelvész 1979-es „dokumentum-életrajzi” könyve törte meg, aki szerint Kazinczy megérdemli, hogy emlékezzünk rá, mert több vértanútársánál talán jelentősebb szereplője volt szabadságküzdelmünknek.

Azóta több történész is foglalkozott Kazinczy Ferenc (a magyar irodalmi élet és nyelvújítás negyedszázadon át vezéralakja) legkisebb, 1820. október 20-án született fiának életével, katonai pályájával, de tény, hogy a szabadságharcról szóló könyvek, tanulmányok még mindig keveset említik a nevét. Ez azért érthetetlen, mert Kazinczy gyakorlatilag a kezdetektől végigharcolta a szabadságharcot, hadosztályparancsnokként vett részt a dicsőséges tavaszi hadjáratban, majd 1849 nyarán három északkeleti megye haderőinek parancsnokaként hősiesen védekezett az iszonyú orosz túlerővel szemben. Miután értesült a világosi fegyverletételről, az utolsó még aktív sereg parancsnokaként, augusztus 25-én a szilágysági Zsibón feltétel nélkül megadta magát az oroszoknak, akik átadták az osztrákoknak.

Az aradi császári hadbíróság őt is koncepciós perben, felségsértés bűntettéért ítélte halálra, és október 25-én reggel ugyanott lőtték agyon, ahol október 6-án négy vértanútársát. Másnap a nemzetközi felháborodás és I. Miklós cár rosszallása miatt az osztrák kormányzat kénytelen volt felfüggeszteni a kivégzéseket; a Habsburg-terror legszörnyűbb időszaka Kazinczy kivégzésével lezárult.