A szellemi diktatúra szobra

Követői körében az Orbán-kormánnyal kötözködne, és persze „demokráciát féltene” Európa-szerte. De nem is kell Lukács életét egy irreális fikció szerint ilyen hosszúra nyújtanunk, hisz tanítványai, kikben továbbélt szellemisége, viselkedésének minden attitűdje, gőgje, megtették és megteszik ezt helyette.

Most viszont a fővárosi közgyűlés nagy többsége úgy döntött, hogy végre el kell tűnnie a szellemi terror szobrának a Szent István parkból. Jogosan, mert Lukács filozófusként és politikusként is olyan hitvány, mérhetetlenül gátlástalan, a hatalmával visszaélő ember volt, hogy szobrot egy demokráciában nem érdemelhet.

Politikusként a Tanácsköztársaság oktatásügyi népbiztosaként, majd a „patkánylázadás” végén a Vörös Hadsereg politikai megbízottjaként kezdődött a karrierje. Nagy vita, hogy mekkora felelősség terhelte nyolc katona „példastatuáló” kivégzésében. Tudni tudott róla, de hogy a parancsban mekkora szerepe volt, azt a marxista szellemiségű történelemtudomány mára elmaszatolta. Mindenesetre a Tanácsköztársaság oktatáspolitikájáról (amelynek irányítója volt a fiatal Lukács) így ír Tormay Cécile: „Parancs jelent meg. A régi olvasó- és történeti tankönyveket be kell szolgáltatni. És mialatt a régit halommal égetik, hogy nyoma se maradjon, új könyveket iratnak olyanokkal, akik még csak magyarul sem tudnak. A rombolás műhelyében új ABC könyv készül. És a közoktatási népbiztosság utasítást adott ki, hogy az ABC az osztályharc propagandairata legyen! A magyar irodalmat törölték a tantárgyak közül. Ezentúl a magyar iskolákban csak a világirodalmat fogják tanítani. Történetünket meghamisítják és céltudatosan mocskolják. »Hunyadi János szemfényvesztő, Mátyás király a legnagyobb csaló, Pázmány Péter gazember.« Most értem meg a kis fiú ká-romló, ocsmány dalának az eredetét. Vessék meg a gyerekek még atyjukat, anyjukat is, hogy a szülők titokban, négy fal között se tehessék jóvá a külső rombolást.”

A „patkánylázadás” szükségszerűen elbukott, Lukács elillant, és kisebb kanyarokkal meg sem állt Moszkváig, ahol tárt karokkal fogadták… A második világháború után „hazatért”, és már 1945-től kezdve olyan irodalmi és filozófiai tiltólistákat készített, amelyek alapján később a másképp gondolkodókat szisztematikusan tönkretették Rákosi kultúrpolitikusai. Például Hamvas Bélát… Ezek után miképp is lenne méltó egy dicsőítő szobor? Az ’56-os forradalommal párhuzamosan lezajlott kommunista torzsalkodásban a vesztes oldalra állt, így rövid pauza, illetve külföldi tanulmányutak után csak a ’60-as évek közepétől ülhetett vissza a szellemi diktatúra trónjára, ahonnan mérhetetlen gőggel vállalt oroszlánszerepet a bölcsészettudományok, kifejezetten a filozófia és a történelemszemlélet, illetve a kultúra erőszakos homogenizálásáért. Lukács azonban már magasabb szinten ítélkezhetett, visszaélve nemzetközi hírnevével, politikai és tudományos hatalmával. Kádáréktól mindent megkapott, hogy külön iskolát alapíthasson, amelynek célja a marxizmus modern, a kornak megfelelő újraértelmezése lett. Más kérdés, hogy a nemzetközi hírnév oka leginkább abban keresendő, hogy a ’68-as diáklázadás szélsőbaloldali kilengése felkapta a több nyelven is publikáló Lukács „szocialista demokrácia” elméletét, amely egyfajta „reneszánsz marxizmusnak” is tekinthető.

Most végre elérkezett az idő, és elbontották a szellemi diktatúrát jelképező Lukács-szobrot, amely a velünk élő kommunizmus egy darabkájával együtt tűnt el a múltban. A tanítványai, a követői, a marxistákból liberálisokká váló értelmiségiek pedig tüntetnek. Persze, mert ezzel a saját demokratikus alapállásuk hamis igazolása is csorbult. És érzik, hogy jogosan… Mert Lukács modern marxista nézetei egykor kizárólagosságot hirdettek, így egy kényelmes „szellemi inkubátorként” működtek a tanítványok számára, hasonlóképp, ahogy a liberális intézmények teszik ezt a rendszerváltás óta. A szobor lebontásával azonban tovább tisztult még mindig zavaros nemzeti emlékezetünk – és ez a lényeg!