A szegények reménye

Nem csoda, a szegénység ősidők óta az egyik legállandóbb, legsúlyosabb társadalmi probléma. Már Jézus megmondta tanítványainak, hogy „szegények mindenkor lesznek veletek”, és a lelkükre kötötte, hogy adjanak enni az éhezőknek, inni a szomjazóknak, fogadják be a hajléktalanokat, ruházzák fel a mezíteleneket, látogassák meg a betegeket és a foglyokat.

Kétezer évvel később Ferenc pápa is újra és újra arra szólítja fel a világ vezetőit, hogy vessenek véget az „éhezés tartós szégyenének”, s új gazdaság- és társadalompolitikával szálljanak szembe a szegénységgel és az egyre növekvő egyenlőtlenséggel. Már a nagy ógörög bölcs, Arisztotelész megírta, hogy minden (város)államban vannak a gazdagok, a szegények és a magabíró, azaz önálló egzisztenciát biztosító magántulajdonnal rendelkező középosztálybeliek, s az a politikai közösség a legjobb, amelyik a – népes, erős – középosztályra támaszkodik. Ha ugyanis az állam nagyrészt vagyontalan szolgákból és gazdag urakból áll, akkor a demokrácia könnyen oligarchiává vagy autokráciává, zsarnoksággá alakul át.

Arisztotelész felismerését a jakobinus terrortól a leninista-sztálinista, maoista és egyéb totális diktatúráig számos történelmi példa igazolta. Magyarországon is a népi demokráciának becézett kommunista diktatúra azzal kezdődött, hogy a „naplopó” polgárokat és parasztokat megfosztották magántulajdonuktól, s úgy folytatódott, hogy mindenki tulajdon nélküli bérmunkássá és alkalmazottá lett, létük a mindenható pártállam atyai gondoskodásától függött. A legtöbben lent voltak, a nincstelenség és a szegénység egyenlőségében, s csak nagyon kevesen fent, a hatalom és a jólét gyümölcseit élvezve. A rendszerváltástól huszonöt éve sokan – joggal – azt várták hazánkban, hogy a politikai szabadsággal tulajdon, polgári életforma is társul, s nálunk is kialakul a fejlett euró­pai társadalmakra jellemző széles, jómódú középosztály, amely egy szűk elit és egy nem nagy szegény réteg között a társadalom gerincét alkotja. Az eddigi három nemzeti-konzervatív-polgári kormány ezt a háromosztatú – a stabil, erős polgári középen nyugvó – társadalomszerkezetet próbálta erősíteni, több vagy kevesebb sikerrel. A három szocialista–liberális kormány viszont a szocialista társadalomból örökölt két fő csoportra támaszkodott: az állami újraelosztásból élő, szociális gondoskodásra, segélyezésre szoruló leszakadókra és a régi-új politikai, gazdasági, kulturális uralkodó elitre, illetve e két szélső csoport középosztály-ellenes koalíciójára. A fosztogató-osztogató baloldali-liberális kormányok jóléti ígéreteit naivul elhívő tömegek sajnos nem tudták, hogy a történelem során sosem lettek jómódúak a szegények a középosztály elszegényítése árán, legfeljebb a gazdagok váltak még gazdagabbá. Ha valaki netán nem emlékezne: a kommunista szt-tisztből és politikusból lett bankár-üzletember, Medgyessy Péter 2002-ben a „jóléti rendszerváltás” ígéretével bűvölte el a hiszékeny és tájékozatlan szavazókat, s nyerte meg a posztkommunista-neoliberális oligarchiának a választást. Majd egy év múlva, az augusztus 20-i állami ünnepen a Hősök terén szónokló „szociáldemokrata” miniszterelnök cinikusan visszavonta a jóléti rendszerváltást, mondván, „minden jónak ára van”.

Az elődök bűnei, hibái, mulasztásai természetesen nem adnak felmentést az aktuális kormányzatnak az alól a felelősség és feladat alól, hogy a közjó érdekében a lehető legjobban, a többség megelégedésére kormányozzon. Ami pedig a szegénységet illeti: tény, hogy a Gyurcsány–Bajnai-kormányok hibás gazdaságpolitikája, az állam, az önkormányzatok és a háztartások bűnös eladósítása, legyengítése miatt a 2008 őszén hazánkat is elérő pénzügyi-gazdasági világválság védtelenül érte a magyar társadalom többségét. Emiatt 2007, a válság előtti utolsó év óta egészen 2012–13-ig romlott a társadalom többségének anyagi helyzete, s az európai gazdasági válság és a hazai súlyos makrogazdasági örökség (túl magas államháztartási deficit és államadósság, rekordalacsony foglalkoztatottság stb.) miatt az egyre főre jutó magyar GDP csak 2013-ban érte el ismét a 2007. évi szintet. Azt is látni kell, hogy 2004 után (a Gyurcsány-kormány alatt) gyakorlatilag leállt Magyarország uniós felzárkózása, és a gazdasági fejlettségben sorra megelőzött minket a 2004-ben még mögöttünk álló Szlovákia, Észtország, Litvánia, Lettország és Lengyelország is; a kelet-közép-európai régió egyik éllovasából sereghajtók lettünk, tavaly már csak a horvátokat, a románokat és a bolgárokat előztük meg. A háztartások anyagi jólétét jobban kifejező egy főre eső tényleges fogyasztás tekintetében a lettekkel holtversenyben (az uniós átlag 63 százalékával) hátulról az ötödik helyen álltunk 2012-ben. A nettó reálkeresetek csak 2013-ban haladták meg a válság előtti szintet, a háztartások egy főre jutó reáljövedelme azonban még nem tudott visszajutni a 2007-es szintre.

Mindez természetesen döntően hatott a magyarországi szegénység alakulására, amelyről újra és újra számháború robban ki a politikusi viták és a médiacsörték során. Vannak olyan, „a szakmára” hivatkozó nyilatkozatok, vélemények is, amelyek szerint a magyar lakosság már majdnem fele szegény, minden második gyerek szegénységben vagy kirekesztésben él, s a helyzet 2010 óta állítólag „drámaian romlott”. Ha a nyilvánvaló politikusi elfogultságokat, lódításokat figyelmen kívül is hagyjuk, akkor sem könnyű tisztán látnunk, mert ahány ember, annyi – laikus – vélemény van arról, hogy kik szegények és hányan lehetnek.
A Központi Statisztikai Hivatal szerint a hétköznapi értelemben vett szegénység fogalmához legközelebb a mélyszegénység áll, amely a nagyon alacsony munkaintenzitás, a relatív jövedelmi szegénység és a súlyos anyagi depriváció (nélkülözés) együttes meglétét jelenti. 2012-ben a lakosság 4,5 százalékára volt ez igaz (a legfrissebb, 2013-as adatokat várhatóan novemberben publikálják), vagyis nem egészen félmillió ember mélyszegény – ez persze még mindig sok, de kezelhetőbbnek tűnik, mint ha több millióan volnának. A legrégebbi, legelterjedtebb szakmai indikátor a relatív szegénységi arány, amelynek fontos jellemzője, hogy értékét a társadalom egészének jövedelmi helyzete befolyásolja. A lakosság jövedelmi középértéke alapján határozzák meg a relatív szegénységi küszöböt, ami a mediánjövedelem hatvan százaléka. Magyarországon 2012-ben a lakosság 14,3 százaléka, 1,4 millió ember élt a hazai medián ekvivalens jövedelem hatvan százalékánál kevesebb pénzből. Ez magasabb, mint 2007-ben volt, de még mindig kedvezőbb az uniós átlagnál, míg a gyerekszegénység aránya sajnos az átlagnál magasabb és valóban romló tendenciát mutat. Ha távolabb tekintünk, a világ legerősebb gazdaságában, az Egyesült Államokban 15 százalékos a szegénységben élők aránya, ami összesen 47 millió amerikait jelent, s ott a 18 éven aluliak 22 százaléka szegény, nagyjából annyi, mint a jóval szegényebb Magyarországon.

Az unió Európa 2020 stratégiájának fontos része a szegénység elleni küzdelem, s az erre kidolgozott összetett mutató (AROPE: a „szegénységben vagy társadalmi kirekesztettségben élők”) a lehető legtágabban értelmezi a szegénységet. Ennek a mutatónak az értéke Magyarországon 2012-ben 33,5 százalék volt, ami 3 millió 285 ezer főt jelentett. Ez a legbővebb statisztikai halmaz, de ez nem azt jelenti, hogy ennyi lenne nálunk a valóban szegény ember, hiszen például azok is beletartoznak ebbe az összetett mutatóba, akik a vagyonukból, járadékukból élnek, és ezért nem dolgoznak, vagy azok, akik nem jövedelmi szegények, de saját bevallásuk szerint anyagilag mégis nélkülöznek. A szegénységnek természetesen sok „arca”, formája, típusa van, alighanem a legáltalánosabb és leghatásosabb gyógyír lehet – a Nemzeti társadalmi felzárkózási stratégia célzott programjai és a családtámogatások további bővítése mellett – a minőségi oktatás, szakképzés minél szélesebb körű elérhetővé tétele, új, adózó munkahelyek tömeges teremtése, a reálkeresetek fokozatos emelése azért, hogy minél több munkanélküliből munkavállaló, azok egy részéből önfoglalkoztató s utóbbiak közül minél több másokat foglalkoztató vállalkozó váljék. Magyarán hogy a szegények minél nagyobb része fel tudjon emelkedni. Mert nem a változatlanul kis torta szeletelgetése, a középrétegek fosztogatása és a szegényeknek való osztogatás a jó megoldás, hanem a közös torta – végső soron a nemzeti jövedelem – állandó növelése. Erre a tavaly ismét beindult gazdasági növekedés fenntarthatóvá válása, a növekedéscentrikus gazdaságpolitika és a következő hét év uniós és hazai fejlesztési forrásai nyújtanak esélyt.

Attól persze még nagyon messze vagyunk, amiről Petőfi álmodott: „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet…”, de azzal talán még a legintranzigensebb kormánykritikusok is egyetérthetnek, amit Orbán Viktor hétfőn a parlamentben elmondott, hogy „Európa pincéjéből feljöttünk a földszintre, és most kell, most kellene nekivágni az emeleteknek”. A jólét nem alap, hanem (jó esetben) következmény: a kemény, komoly, minőségi munka megérdemelt eredménye. S elsősorban ez lehet a szegények reménye.