A szárszói szellem

„Szárszó sokszoros jelkép. Nem csak földrajzi hely, nem csak József Attila, majd B. Nagy László és Latinovits Zoltán vére szárad a síneken, de a református gondolkodás és becsületesség, az evangélium és az irodalom találkozásának, az egyház és a nemzet szolgálatának, a hit és a magyarság iránti elkötelezettségnek a szimbóluma is. Az ébresztő és erjesztő munka szimbóluma. Ahol a tanácskozók között – így érezték már eleink is – ott jár az Isten.” Így jellemezte a szárszói hely szellemét Czine Mihály a történelmi jelentőségű 1943-as konferencia ötvenedik évfordulóján. A jeles irodalomtörténész professzor patetikus jellemzésének értékéből semmit nem von le, hogy a színészkirályt nem Balatonszárszón, hanem a szomszédos Balatonszemes vasútállomásának közelében gázolta halálra a vonat negyvenkét éve. Szárszó valóban a magyar nemzeti szellem és jellem egyik legszebb jelképe, ahol 1928-tól a ’40-es évek végéig a Magyar Református Diákok Soli Deo Gloria Szövetsége (SDG), majd – hosszú, kényszerű szünet után – 1992-től a Magyarországi Református Egyház nyaranta megrendezte a hagyományos ifjúsági, illetve értelmiségi konferenciáit. Az idei református tanácskozás – melynek témája a migráció – éppen ma kezdődik.

Az elmúlt kilenc évtized alatt lezajlott sok szárszói találkozó közül a leghíresebb az 1943. augusztus 23-tól 29-ig zajló Magyar Élet tábor volt, amely Az ifjúság az új magyar szellemért címet viselte. A legendás könyves ember, Püski Sándor vezette Magyar Élet Könyvbarátai és az SDG Szövetség által közösen megrendezett konferencián diákok, paraszt-, munkás- és értelmiségi fiatalok találkoztak neves írókkal, tanárokkal, politikusokkal, egyesületi vezetőkkel, hogy megtárgyalják a magyar társadalom nagy kérdéseit, tisztázzák a népi mozgalom társadalompolitikai és közgazdasági alap­elveit. A hetvenöt évvel ezelőtti „népi gyűlés” rendkívüli történelmi pillanatban ült össze: a nyugati szövetségesek szicíliai, majd dél-itáliai partraszállását és Mussolini bukását követően, amikor úgy tűnt, megvalósulhat Churchill brit miniszterelnök és vezérkari főnöke, Sir Alan Brooke mediterrán stratégiája. Ez azt célozta, hogy a brit–amerikai csapatok Olaszország elfoglalása után behatolnak Közép-Európába, még mielőtt ide érkezne a kelet felől lassan előnyomuló Vörös Hadsereg. Ha ez sikerül, akkor a háború végső szakaszában az angolszász seregek egyedül álltak volna egész Közép-Európában (Bécstől Budapesten át Varsóig), nem következett volna be Magyarország német megszállása, a nyilas rémuralom, és a sztálini Szovjet-Oroszország valószínűleg nem léphette volna át a határait.

Ez a számunkra kedvező forgatókönyv sajnos illúziónak bizonyult, mert néhány hónappal később a teheráni konferencián Roosevelt és Sztálin félresöpörte Churchill mediterrán stratégiáját, és lényegében eldőlt, hogy Közép-Európát a szovjetek fogják „felszabadítani”. Ám 1943 szép késő nyarán még reális lehetőségnek tűnt, hogy mint Kállay Miklós akkori miniszterelnök később írta: „A körülöttünk dúló két kolosszus között egy vékonyka reményt, egy vékony szálat fonogattam: kerestem az Ariadné fonalát, hogy kivezessem a nemzetet a nem akart háborúból, a pusztulásból.” A szárszói konferencia résztvevői már a háború utáni időszakra gondolva, bizakodva latolgatták a jövő útját, s többségük nem értette Németh László pesszimizmusát, midőn azt jósolta, hogy „az az »üdvösség«, amellyel Európa fog megajándékozni, nem az lesz, amely társadalmunk halk folyamataiban készül”, s előre látható, hogy „kívülről neveznek ki ránk »megváltók«-at”. Profetikus hevületű beszédében arra figyelmeztette a több mint félezres hallgatóságot, hogy a marxista népiek (Erdei Ferenc, Darvas József, Nagy István) által javasolt szocialista államban majd a szabad parasztságot kolhozokba terelik, a kisiparosságnak nagy közös műhelyekben kell dolgoznia, az értelmiség a legszorosabb felügyelet áll, s „ebben az államban az ellenőrzöttek magyarok, az ellenőrzők pedig busmanok vagy tibetiek” lesznek. Né­meth ugyanakkor az angolszász típusú kapitalizmust is elvetette, mert annak bevezetése vagy visszahozása a magyarság részesedését a nemzeti vagyonban szinte órák alatt megcsappantaná. A két említett rendszer helyett olyan „osztálytalan” társadalom – egyben a politikai „harmadik oldal” – vízióját fogalmazta meg, amelyben az értelmiség a legnagyobb és legfontosabb réteg, melynek megtisztult kultúrájában „menti magát a Jövő nagy utópiája: az osztályok valódi összeölelkezése”, s a munkásságnak és a parasztságnak is egyre nagyobb része fokozatosan értelmiségivé válik.

Németh László hetvenöt éve elmondott második szárszói beszéde váltotta ki a legnagyobb visszhangot a kor népi-nemzeti ifjúságának, íróinak, értelmiségieinek és politikusainak köreiben. Bár az általa kívánatosnak tartott „értelmiségi társadalom” és „harmadik út” sem akkor, sem azóta nem valósult meg, amit akkor és ott elmondott – előrejelzett –, igazolták a később történtek. A radikális népi író-politikus Kovács Imre, aki Szárszón nem kapott szót, és aki akkor nem mindenben értett egyet vele, évtizedekkel később Németh legszebb órájának nevezte Szárszót, ahol augusztus 25-én elmondott beszéde „élete legnagyobb, legbátrabb tette” volt. Két évvel később sokan – ellenségei is –jól emlékeztek, milyen nagy hatással volt Németh 1943-as szárszói beszéde a fiatal népi-nemzeti értelmiségre, s hogy arra buzdított: olyan párt kell, amelyik azt vallja, hogy „Új-Guinea” ne az „angoloké”, ne is a „hollandoké”, hanem a bennszülött „pápuáké” legyen. A magukat felszabadítónak hazudó szovjet megszállók/gyarmatosítók és hazaáruló hazai bábjaik nem tűrték az ilyen lázadó és lázító eszméket, ezért Né­meth Lászlót kiszorították nemcsak a közéletből, hanem az irodalmi életből is. Ezért is megérdemelné a nagy író, hogy kívánságának megfelelően tanítsák az iskolákban beszédét mint a szárszói szellemet leginkább reprezentáló gondolatokat.