Vélemény és vita
A sprézők neme
Álláspont. Különös és igen visszataszító harcot folytat a mai magyar ellenzék
Mozgásmódjukban semmiféle eredetiség nincs, leginkább az 1968-as diáklázadások szereplőit majmolják, ám nincs meg bennük az a tudatlöket, amit példaképeiknek a marxizmus és a marihuána megadott. Az utcakődobáló hippik és álhippik magyar utódai közül néhányan parlamenti képviselők.
Harmadszor nyomta le őket a konzervatív, keresztény és polgári pártszövetség, méghozzá mindannyiszor kétharmados többséggel. A hatalomhoz, az országkiárusításhoz és a magamutogatáshoz nagyon jól értő balliberálisok és a mára már hozzájuk csapódott, becukisodott jobbikosok nem tudják lenyelni a békát.
Az utcai harcosok szerepében tetszelgő magyar ellenzékiek néhány tucat hívük élén hétről hétre parlamenti kötelezettségeik teljesítése helyett akcióznak. Arra nincs merszük – egyelőre –, hogy fölszedjék a macskakövet, és a haladó Nyugaton dívó szokásoknak megfelelve törjenek-zúzzanak. Ők visszataszító lélekrombolást folytatnak. Ehhez kell nekik a festékszóró palackocska, ezzel összerondíthatják a nekik nem tetsző plakátokat fedő üveget. A festékszóróval trágár feliratokat fújhatnak a házak falára meg a járdára. A verbális mocskot nehezebb eltakarítani, mint a kutyapiszkot. Beleég az eseményekről készült képeket néző emberekbe, süt bennünket az a szégyen, amit bunkó ellenzékünk ránk permetez, ránk köp.
Sokakat meglepő módon a mocskos utcai háborúk élharcosai nők. A gyakorlatban akarják igazolni, hogy a férfiakon és a nőkön kívül másféle nemi azonosságot, például az ideges sprézőkét is választhatják. Szabadon. A nők tehát mintha reggeltől estig férfihormont zabálnának, nagy erőszakossággal bizonygatják egyenjogúságukat. Mert a harc, a festékezés, a durva beszéd 1968-ban még a férfiaké volt. Ezek a megférfiasodott, színező amazonok, Szél Bernadett, Bangóné, Szabó Tímea és Vadai Ágnes örömmel diktálják a tempót igencsak feminin hímnemű társaiknak. Tordai Bence és Varju László meg kislányosan, tétován kering a dühödten hadonászó hölgyek mögött.
Az izgágaság pedig az európai parlamenti képviselői választásokig egyre fokozódik. Meg kell mutatni külhoni gazdáiknak, hogy igenis Magyarországon is vannak, akik szívvel-lélekkel meg festékkel Brüsszel-barátok és bevándorláspártiak. Ellenállnak a jogállamiságot megtaposó, diktatúrára törő hatalomnak. Mert ugyebár a jogállamiság lényege a hatalmi ágak szétválasztása, az egymástól független törvényhozói, bírói és végrehajtói hatalom megléte. Ez a festékszórók szerint veszélyben van, éppen úgy, mint az alapvető emberi jogok. Ezek közül szinte kizárólag a szólás- és véleményszabadság hiányáról sikoltoznak. Hogy ebben senki nem akadályozza őket? Hogy rengeteg sajtótermék, több tucat elektronikus médium, az egyre szabadosabbá váló internet erősen segíti őket, az nem számít.
Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 1948-ban elfogadott tételei Magyarországon mindenkit megilletnek. A festékszóró illetőket kiváltképp. A poszthippi idióták vajon milyen alapon állítják, hogy nálunk nincs meg az élethez, a szabadsághoz a jogunk? Nincs vélemény- és kifejezésszabadság, éppen úgy, mint a törvény előtti egyenlőség, a gazdasági, szociális és kulturális jogok, és nincs jogunk az élelemhez, a neveléshez és a munkához?
Hazudnak. Csak ehhez értenek. Ezek az utcai álszabadságharcosok, akikről egyre inkább kiderül, hogy a nemzetállamokat felszámolni akaró, Európát illegális migránsokkal elárasztani szándékozó Brüsszel kitartottjai.
Nem ártana óvatosabbnak lenniük, hiszen ahol utcák vannak, ott vannak utcasarkok is.
Harmadszor nyomta le őket a konzervatív, keresztény és polgári pártszövetség, méghozzá mindannyiszor kétharmados többséggel. A hatalomhoz, az országkiárusításhoz és a magamutogatáshoz nagyon jól értő balliberálisok és a mára már hozzájuk csapódott, becukisodott jobbikosok nem tudják lenyelni a békát.
Az utcai harcosok szerepében tetszelgő magyar ellenzékiek néhány tucat hívük élén hétről hétre parlamenti kötelezettségeik teljesítése helyett akcióznak. Arra nincs merszük – egyelőre –, hogy fölszedjék a macskakövet, és a haladó Nyugaton dívó szokásoknak megfelelve törjenek-zúzzanak. Ők visszataszító lélekrombolást folytatnak. Ehhez kell nekik a festékszóró palackocska, ezzel összerondíthatják a nekik nem tetsző plakátokat fedő üveget. A festékszóróval trágár feliratokat fújhatnak a házak falára meg a járdára. A verbális mocskot nehezebb eltakarítani, mint a kutyapiszkot. Beleég az eseményekről készült képeket néző emberekbe, süt bennünket az a szégyen, amit bunkó ellenzékünk ránk permetez, ránk köp.
Sokakat meglepő módon a mocskos utcai háborúk élharcosai nők. A gyakorlatban akarják igazolni, hogy a férfiakon és a nőkön kívül másféle nemi azonosságot, például az ideges sprézőkét is választhatják. Szabadon. A nők tehát mintha reggeltől estig férfihormont zabálnának, nagy erőszakossággal bizonygatják egyenjogúságukat. Mert a harc, a festékezés, a durva beszéd 1968-ban még a férfiaké volt. Ezek a megférfiasodott, színező amazonok, Szél Bernadett, Bangóné, Szabó Tímea és Vadai Ágnes örömmel diktálják a tempót igencsak feminin hímnemű társaiknak. Tordai Bence és Varju László meg kislányosan, tétován kering a dühödten hadonászó hölgyek mögött.
Az izgágaság pedig az európai parlamenti képviselői választásokig egyre fokozódik. Meg kell mutatni külhoni gazdáiknak, hogy igenis Magyarországon is vannak, akik szívvel-lélekkel meg festékkel Brüsszel-barátok és bevándorláspártiak. Ellenállnak a jogállamiságot megtaposó, diktatúrára törő hatalomnak. Mert ugyebár a jogállamiság lényege a hatalmi ágak szétválasztása, az egymástól független törvényhozói, bírói és végrehajtói hatalom megléte. Ez a festékszórók szerint veszélyben van, éppen úgy, mint az alapvető emberi jogok. Ezek közül szinte kizárólag a szólás- és véleményszabadság hiányáról sikoltoznak. Hogy ebben senki nem akadályozza őket? Hogy rengeteg sajtótermék, több tucat elektronikus médium, az egyre szabadosabbá váló internet erősen segíti őket, az nem számít.
Az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának 1948-ban elfogadott tételei Magyarországon mindenkit megilletnek. A festékszóró illetőket kiváltképp. A poszthippi idióták vajon milyen alapon állítják, hogy nálunk nincs meg az élethez, a szabadsághoz a jogunk? Nincs vélemény- és kifejezésszabadság, éppen úgy, mint a törvény előtti egyenlőség, a gazdasági, szociális és kulturális jogok, és nincs jogunk az élelemhez, a neveléshez és a munkához?
Hazudnak. Csak ehhez értenek. Ezek az utcai álszabadságharcosok, akikről egyre inkább kiderül, hogy a nemzetállamokat felszámolni akaró, Európát illegális migránsokkal elárasztani szándékozó Brüsszel kitartottjai.
Nem ártana óvatosabbnak lenniük, hiszen ahol utcák vannak, ott vannak utcasarkok is.