A sport dicsérete és a huhogók

Magyarország most már nem „csupán” a sportolóinak, hanem a szervezőknek köszönhetően is felkerült a világ csúcsára. A kormányzatnak, a támogató politikának, a befektetőknek, a beruházóknak, a cégeknek, a magánszemélyeknek, a hivatásos vagy a lelkes önkénteseknek és persze a szurkolóknak is hála, az „Orbán-imádattal” nem nagyon vádolható sokféle nemzet diplomatái szóltak szuperlatívuszokban a budapesti (és balatonfüredi) vizes vébéről, a vendéglátásról és mindenről, amit az napokban nálunk tapasztaltak. Büszkeség és tisztelet – igazi összefogás volt!

De dobjanak fejbe egy lyukas vízilabdával, vagy lökjenek ruhástul az óriástoronyból a jéghideg medencébe, ha értem, hogy miért volt oly hangos egy csöppnyi kisebbség ismét… Egyáltalán: ki hangosította fel a huhogók hangját? Mi szükség arra, hogy egy közösségi kohéziót erősítő, a társadalompolitikát is építő (amelyet sokan joggal hiányolnak korunkban!) rendezvénybe, teljesen méltatlanul, bárki is belerúgjon.

Persze, huhogók mindig akadnak. Nálunk is. Hisz a dekadencia már nem csupán polgárpukkasztás, a rezsimellenesség vagy a „status quo”-elleni fellépés divatos attitűdje a 21. század eleji Magyarországon és Euró­pában, hanem a szélsőséges modern liberalizmus velejárója. Ahogy az „internet népe” talá­lóan nevezi: maga a fikakultúra. Egy olyan magányos, egyéni magatartás ez, amely mindenhol csak a rosszat keresi; amely minden teremtő és építkező szándékban csupán az emberi hibát és tökéletlenséget kutatja; amely nem kíváncsi az ember nemesebb oldalára, a tenni akaró vágyára; így mindent kigúnyol, kicsúfol, és harsányan röhög egyre inkább társtalanná váló létzárványában. Abszurd, de érthető, hogy boldogtalanabbá is válik egyben az, aki ezt a szellemiséget követi. A furcsa és érthetetlen talán az, hogy a romló állapot sem a változás igényét hozza elő a gyűlölködő lelkéből, inkább süllyed spirálszerűen egyre mélyebbre, és veszti el a bármiféle közösségbe vetett hitét. Talán mert látszatközösséget alkotnak a huhogók is, vagy mert valami lázadó, fiatalos attitűd miatt sikerült divatossá, trendivé tenni az úgynevezett fikakultúrát. Holott ez a veszélyes szellem csupán a tehetetlenek és tehetségtelenek lustaságának tünete egy olyan tömegkultúrában és -demokráciában, ahol egyesek szerint egyre több jogunk van, ám kötelességünk lassan már nincsen. Ahol a gyűlölködő egyén nem tud mit kezdeni az értékek nélküli létével, és inkább rombol, ahol csak tud, miközben észrevétlenül a hübrisz (gőg) bűnébe esik.

De mindez nem lenne kortünet, ha nem lennének olyan véleményformáló erők, olyan médiumok, amelyeknek szereplői nem terjesztenék ezt a szellemiséget, akár egy fertőző ragályt, vagy ha nem kiabálnának percenként teli torokkal, ahogy tették ezt most a magyarországi vizes vébé során

Persze voltak olyanok, aki politikai okok miatt nem örültek a sikeres sportrendezvénynek. Hisz irigyek mindenre, ami az Orbán-kormány idején történik; sőt megkockáztatom, hogy most már valódi vágyukká vált az, hogy az egész országnak legyen rosszabb, akkor talán nekik jobb lesz. Hogy romoljon el minden, akkor talán ők kerülnek hatalomra. Így már nem is a kormány, hanem Magyarország ellen küzdenek.

Így esett, hogy a mindig és minden ellen hangosan huhogók és a politika által vezérelt és vakká tett véleményformáló személyek és intézmények (pártok, médiumok, kutatóintézetek, értelmiségi műhelyek) egy kicsiny része végigfanyalogta a vizes vébét. De azt hiszem, hogy ugyan ha egyetlen perc is érdekessé tette a fel-felböffenő gyűlöletüket, a történelem hamar elfelejti majd őket. Mert ki a fenét fogja majd érdekelni néhány év múlva, hogy mit hordtak össze, míg arra mindenki emlékezni fog, hogy milyen jó érzés volt szurkolni és együtt örülni vagy búsulni. Mert a sportban minden emberi érzést közösen élhetünk meg. Ettől is olyan szép.