A skót példa

Fejlettségüktől, az ott lakók érettségétől, a geopolitikai helyzettől és sok egyéb körülménytől függően volt, ahol békésen szét tudtak válni, mint a csehek és a szlovákok, míg máshol – a volt Jugoszláviában és több volt szovjet tagköztársaságban – mindezt kisebb-nagyobb harcok árán tudták elérni. Azért maradt még jócskán olyan ország a közelünkben, amely mai formájában történelmi léptékben „újdonságnak” számít. Vegyük rögtön hazánkat, amelyet a trianoni békediktátum megfosztott természetes történelmi határaitól, és jelen méretében kiszolgáltatottá tett a mindenkori regionális nagyhatalomnak, nagyhatalmaknak.

Ukrajna jelenleg is recseg-ropog, és a jelek szerint várható, hogy – szigorúan a jelenlegi külső határok mentén – hamarosan kettéosztják. Nekünk magyaroknak persze nem újdonság, hogy egy kelet-európai nép szabadságharcához képest mindig vannak „fontosabb” érdekek, amelyek oltárán a legnagyobb hatalmak – korábbi ígéreteik és fogadkozásaik ellenére – feláldozzák ezeket a szabadságtörekvéseket. Ez történt 1956-ban, amikor éppen a Szuezi-válság volt a magyar függetlenségnél fontosabb. Valami hasonló történik most is, amikor az Iszlám Állam (IS) szélsőségeseinek előretörése kerül, került a fókuszba, akiket csak Moszkva hathatós támogatásával lehet Szíriában megállítani. Ennek a támogatásnak lesz az ára „Újoroszország”, vagyis Ukrajna keleti és – az oroszok számára optimális esetben – Fekete-tenger menti megyéinek átengedése.

Pedig maga Oroszország is egy mesterséges integráció, amit cárok és pártfőtitkárok hódításai gyarapítottak. Az ottani államfelfogás szerint, amit egyszer már csellel vagy vérrel meghódítottak, arról már nem mondanak le önként, talán így válnak érthetővé azok az orosz lapokban rendre megjelenő térképek, amelyeken a volt Varsói Szerződés által „összefogott” terület egésze is orosz „igényterületként” van feltüntetve.

Történelmi léptékben Románia is „túl nagy”, egy balkáni minibirodalom, ahol idővel szintén felléphetnek elszakadási törekvések. Románia és Ukrajna kapcsán nekünk magyaroknak ne legyenek illúzióink. „Ezeréves jussunk” vagy a magyar kisebbség helyzete rajtunk kívül senkit sem érdekel igazán, és a népességfogyást látva etnikai alapon ma már semmit sem lehet elérni.

Jól tennénk, ha a kurucos autonómia szót örökre elfelejtenénk, és helyette a Nyugaton is jobban csengő decentralizációt használnánk. Így Románia decentralizációjával több jogot kapnának a helyben élők. Persze a szlovák példa, vagy a – szerencsénkre – minap meghiúsult román régióhatárok terve jól mutatja, hogy az utódállamok maguktól nem érdekeltek a magyar kisebbségnek kedvező közigazgatási határok megrajzolásában.

Románia kapcsán a helyben megtermelt adó nagyobb részének decentralizálása, visszaosztása lehet az a mágnes, amely az ott lakó román többség számára is vonzó lehet, hiszen az ő politikai támogatásuk nélkül egy lépést sem tehetünk a magyarság helyzetének érdemi javítása felé.

Moszkva és az IS térfoglalása azonban új dimenziót vitt a szeparatizmus dinamikájába. Ma már egyáltalán nem elképzelhetetlen az európai határok megváltoztatása. A nagyhatalmak a status quo fenntartása érdekében hajlandók ilyen változásokat elfogadni, ha azok demokratikusak – mint Skócia esete mutatta volna –, vagy egy másik nagyhatalom támogatásával történnek –mint Ukrajnában –, avagy a hódítást a Nyugat csak komoly véráldozattal tudná visszafordítani, amelyre a nyugati országok – köztük az USA – nem hajlandó és/vagy képes.

Nekünk magyaroknak mindig emlékeznünk kell 1939–40-re, amikor még önálló külpolitikáról beszélhettünk, és részben a Szovjetunióhoz való átmeneti közeledés hozta el Észak-Erdély hazatérését. Ezért kell most is jó kapcsolatokat ápolnunk Moszkvával, hogy kompországnak mindkét parton legyenek barátai, vagy legalább ne legyenek ellenségei. Az már csak a sors fintora, hogy Trianon óta az aktuális regionális nagyhatalom minket az utódállamokkal mindig egy szövetségbe szorít. Így volt ez Hitlerrel, Sztálinnal és most az EU-val.

Az 1943-ban Teheránban, majd 1945-ben Jaltában és Potsdamban megrajzolt európai határok sérthetetlenek. Legalábbis papíron, amely mint tudjuk, sok mindent elbír. Így a mostani szecessziós mozgalmak sem változtathatják meg az államok közötti határokat. Legfeljebb e határokon belül képzelhető el további mozgás, ami az ukrán és skót események kapcsán új dinamikát nyert.

Katalónia és Flandria önállósodási törekvése régóta ismert, Barcelonában nemrég milliós tömeg követelte a népszavazás lehetőségét. Észak-Olaszország sem véletlenül forrong már régóta, hiszen kimagas­lóan magas összeget fizetnek be az olasz költségvetésbe, és a cserében megkapott dél-olasz piac egy globalizálódó versenyben olcsóbban is kiváltható – lenne – távolabbi piacokkal.

Németországban is elindult a vita, ott a bajorok mozgolódnak hasonló okból. Erősek azok a hangok, amelyek szerint jobban kijönnének az északi „szegény rokonok” nélkül.

A skótok döntése után Madridban, Rómában és Bukarestben is el kell a politikának azon gondolkoznia, hogy vagy maguktól adnak-e több jogot és pénzt az önrendelkezéssel kacérkodó kisebbségeiknek, vagy megvárják-e, amíg a konfliktus tovább eszkalálódik. Most még lehet választani.