A sárkány és a vadkan

„…ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkánt, kiáltván: Ne bántsd a magyart!” – így kezdi Zrínyi Miklós horvát bán, európai műveltségű magyar költő, állambölcselő, politikus, kora legbriliánsabb hadvezére Az török áfium ellen való orvosság című nemzet- és honvédő röpiratát, amely 1663 nyarán, a nagy török támadás idején futótűzként terjedt Magyarországon és Erdélyben. Alig több mint egy évvel később, 1664. november 18-án – ma háromszázötven éve – a Csáktornyához közeli kursaneci erdőben halálos sérülés érte, állítólag egy sebzett vadkan végzett vele.

Hogy valóban szerencsétlen vadászbaleset, vagy a bécsi udvar által felbérelt, fondorlatos orgyilkos oltotta ki a „magyar Márs” életét, arról három és fél évszázada folyik a vita, és már aligha derül ki minden kétséget kizáróan, hogy melyik változat felel meg a valóságnak. Szemtanúja ugyanis csak Zrínyi halálának volt, de halálos megsebesülésének nem.

Az ifjú Bethlen Miklós gróf, későbbi erdélyi kancellár évtizedekkel később papírra vetett önéletírásában részletesen leírta a végzetes vadászat történetét, de ő az erdő szélén maradt azon az alkonyon, amikor Zrínyi Miklós – Póka vagy Paka nevű – horvát vadásza javaslatára („Én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennénk, elveszthetnők.) belovagolt az erdőbe, és mire a tízfős társaság többi tagja megtalálta Zrínyit, már halálosan megsebesítve feküdt a földön, s hamar elvérzett.

Öt közvetlen vagy közvetett tanúvallomás maradt fenn Zrínyi haláláról, s ezekből az derül ki, hogy senki sem látta az esetet, biztosan nem tudható, „miformán tertént”. Bethlen is már csak Guzics Miklós udvari kapitány ifjú öccse rémült hívására rohant a többiekkel a sűrűbe, s „hát ott fekszik, még a balkezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala”. Bethlen részletes leírása szerint Zrínyi fején három seb volt: egy balfelől, a fülén felül, a homlokán, a másik a bal orcáján, a szeme felé; a harmadik „jobbfelől a fülén alól a nyaka csigájánál ment bé s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, a vére elmenvén”. Bethlen kétkedő módon megjegyzi, furcsa, hogy Zrínyi, aki olyan vitéz, „sem lőtt, sem vágott a kanhoz”, noha volt nála puska és vadászkés is…

Egyébként többekben gyanút keltett Zrínyi különös, szem alatti (második) sebe. Marcus Forstall, a Zrínyi-család ír származású udvari papja 1664. november 18-án ott tartózkodott a csáktornyai várban, így az elsők közt láthatta a holttestet. Ő ezt írta: „Arcának sebe még a hozzáértőkben is gyanút keltett, hogy ólomgolyó ütötte, amely esetleg a küzdő vadra kilőve, azt a célpontot érte, amelyet a legkevésbé kellett volna.” Aztán több külföldi beszámoló is ezt a verziót erősítette meg, miszerint Zrínyivel egy véletlen puskalövés végzett. Végül is három variáció született Zrínyi halálának magyarázatára: vagy a sebzett vadkan agyara, vagy egyik vadásztársa eltévedt puskagolyója, vagy orgyilkos merénylő célzott lövése ölte meg.

Az utóbbi verzió szerint ez egyik vadásztársa lehetett, akit a császári udvar bérelt fel, mert felfedezték, hogy Zrínyi tárgyalt a törökökkel, hogy segítségükkel tegye magát Magyarország királyává…

Akárhogyan is történt, ha nincs közvetlen, minden kétséget kizáró hiteles bizonyítékunk, induljunk ki a bűnügyi szerzők által mindig feltett alapkérdésből: cui prodest – azaz kinek használt, kinek az érdeke volt Zrínyi halála? Kétségtelen ugyanis, hogy a bécsi kormányzatnak kapóra jött – Giovanni Sagredo, a Velencei Köztársaság bécsi követe szerint „az udvar alig tudta színleléssel leplezni örömét”, amikor hírét vette a kursaneci vadászat végkifejletének. A kanizsai törökök is örömünnepet ültek és sortüzet lőttek Zrínyi halálának hírére – ami nem csoda, mert a törökverő hőstől annyira tartottak, hogy a három és fél hónappal korábbi szentgotthárdi csatában, amikor a magyar huszárok és hajdúk megtámadták a török gyalogságot, a győzelmes csatakiáltást – „Zrínyi! Jön Zrínyi!” – hallva a török tüzérek és a janicsárok fejvesztve menekülni kezdtek. Azt hitték, hogy Zrínyi vezeti a harcot, holott nem is volt ott. A bécsi udvarban és a sztambuli portán – amelyek elvileg egymás ellenségei voltak – egyaránt fellélegeztek, amikor hírét vették Zrínyi halálának, mert a magyarságot harapófogóba záró „két pogány” hatalom a Magyarország három részre osztását konzerváló béke megőrzésében volt érdekelt. Ezt rúgta fel a száz évvel korábban elesett szigetvári hős dédapja nyomába lépő magyar–horvát főúr, aki élete, energiái és javai legnagyobb részét a török kiűzését és az ország újraegyesítését célzó politikai és katonai küzdelemnek szentelte.

Az 1664 augusztusában Bécs és Isztambul között megkötött, a magyar ügyet eláruló, országos felháborodást keltő vasvári béke után Zrínyi Miklós lehetett volna egy Habsburg-ellenes magyar–nyugati összefogás vezetője, és Mátyás király örökségének legígéretesebb lehetséges folytatójaként, a „török sárkány” kiűzése után újraegyesített nemzeti királyság leendő uralkodója. Ez a lehetőség foszlott szét háromszázötven éve a kursaneci erdőben.