Vélemény és vita
A rothadás bűze
Álláspont. A valamikori nemzeti radikális párt mára olyanná vált, mint az egyre kisebbé összezsugorodó rohadtalma-kupac
Derűlátó hívei még egy évvel ezelőtt is úgy gondolhatták, hogy pártjuk fényesre suvickolt héjú gyümölcseit csupán néhány titkos féreg foga rágja – belülről. Hogy okos vezetőik pillanatok alatt kiviszik őket az apró válságörvényekből, hogy Vona Gábor, akinek állítólag még karizmája is volt, pikk-pakk lenyomja a Fidesz–KDNP-t a választásokon, aztán meg itt lesz a magyar táltoskánaán.
A híveket az sem zavarta meg, hogy cicafiú Vona muszlim szélsőségesekkel cimborált, a párt ordenáré plakátokkal igyekezett telehazudni az országot, és annyira felfúvódtak a hatalomvágytól, hogy pillanatok kérdése volt csak a szétpukkanásuk. Ez be is következett az óriási választási vereséggel. Ezt a politika természetéből következően természetes módon követte a felelőskeresés, a bűnbakkijelölések és az egykor nemzeti radikális párt egyre teljesebbé váló szétesése. Vona eltűnt.
A bent maradtak tisztességesebb része kilépett, és új mozgalmat indított. A hatalom ilyen-olyan székeibe kapaszkodók viszont maradtak, és tovább marták egymást. Szövetségeseket kerestek. Meg is találták azokat a szélsőségesen balliberális politikai alakulatok között. Mára együtt menetelnek, illetve nem menetelnek, mert az olyan „fasiszta” jellegű tevékenység, hanem helyben járva köpködnek egymásra meg úgy általában mindenkire.
A baloldalnak nem büdös ez a rohadtgyümölcs-kupac, miként annak sem a hazaáruló, egyáltalán nem titkos férgek szövetsége. Még a bukott miniszterelnök, a szemkilövető Gyurcsány is ott lépked ezzel a furcsa alakulattal.
Kik maradtak az egykor jobb sorsra érdemesnek gondolt Jobbikból? Sneider Tamás, a valamikori cigányverő, Gyöngyösi Márton, a zsidólistázó, Z. Kárpát Dániel, a kisdobos és a végtelenül ostoba, mélyen ülő malacszemeivel most éppen pártszóvivőt alakító Jakab Péter.
A Jobbik belső életére, a bomló párt bomlott agyú működésére jellemző a tanácskozásaikról kikerült hangfelvételek sora. Józan gondolkodású embernek igen nehéz elképzelni, milyen okok vezethetnek el bárkit is addig, hogy szűk körű megbeszéléseken hangfelvételeket készítsen. Összejön, ugye, egy jobbikos tanácskozásra néhány ember, a szivarzsebekben ott vannak az okostelefonok. A párttársak üdvözlik egymást, viccelődnek, aztán ki tudja, miről és miért úgynevezett tárgyalást folytatnak, aminek néhány részlete aztán nyilvánosságra kerül. Így többek között az, hogy Szávay István egykori frakcióvezető-helyettesük azzal dicsekedett, hogy egy kampós orrú zsidó nőt leütött, mert az láttukra nácibűzt kiabált. Vagy a legújabb, ennél a kocsmai esetnél lényegesen súlyosabbnak minősíthető ügy: a Jobbik vezetői lehülyézték saját nyugdíjas szavazóikat. Mocskos módon megalázták saját nagyszüleik nemzedékét. Szellemesnek gondolt titulust is kieszeltek nekik, saját öregeik alkotják a „far-hát kommandót”.
Baloldali menetelőtársaiknak eszük ágában sem volt már ekkor azt mondani, mint évek hosszú során át, hogy az ilyen figurákkal mi nem állunk össze, hogy legszívesebben szíjat hasítanánk a hátukból, és szétrúgnánk a farukat. Nem, a mai antifasisztákra jellemző úton topognak tovább, újdonsült eszmetársaikkal. Ez az eszme pedig legalább annyira primitív, mint a helyben masírozók: az országot kilenc éve eredményesen vezető konzervatív, nemzeti pártok és Orbán Viktor féktelen gyűlölete.
Ha netán – mint történelmünkben eddig minden alkalommal, külső erők segítségével – ezek az alakok hatalomra kerülnének, vajon mit várhatnánk tőlük? Tudjuk a választ.
A híveket az sem zavarta meg, hogy cicafiú Vona muszlim szélsőségesekkel cimborált, a párt ordenáré plakátokkal igyekezett telehazudni az országot, és annyira felfúvódtak a hatalomvágytól, hogy pillanatok kérdése volt csak a szétpukkanásuk. Ez be is következett az óriási választási vereséggel. Ezt a politika természetéből következően természetes módon követte a felelőskeresés, a bűnbakkijelölések és az egykor nemzeti radikális párt egyre teljesebbé váló szétesése. Vona eltűnt.
A bent maradtak tisztességesebb része kilépett, és új mozgalmat indított. A hatalom ilyen-olyan székeibe kapaszkodók viszont maradtak, és tovább marták egymást. Szövetségeseket kerestek. Meg is találták azokat a szélsőségesen balliberális politikai alakulatok között. Mára együtt menetelnek, illetve nem menetelnek, mert az olyan „fasiszta” jellegű tevékenység, hanem helyben járva köpködnek egymásra meg úgy általában mindenkire.
A baloldalnak nem büdös ez a rohadtgyümölcs-kupac, miként annak sem a hazaáruló, egyáltalán nem titkos férgek szövetsége. Még a bukott miniszterelnök, a szemkilövető Gyurcsány is ott lépked ezzel a furcsa alakulattal.
Kik maradtak az egykor jobb sorsra érdemesnek gondolt Jobbikból? Sneider Tamás, a valamikori cigányverő, Gyöngyösi Márton, a zsidólistázó, Z. Kárpát Dániel, a kisdobos és a végtelenül ostoba, mélyen ülő malacszemeivel most éppen pártszóvivőt alakító Jakab Péter.
A Jobbik belső életére, a bomló párt bomlott agyú működésére jellemző a tanácskozásaikról kikerült hangfelvételek sora. Józan gondolkodású embernek igen nehéz elképzelni, milyen okok vezethetnek el bárkit is addig, hogy szűk körű megbeszéléseken hangfelvételeket készítsen. Összejön, ugye, egy jobbikos tanácskozásra néhány ember, a szivarzsebekben ott vannak az okostelefonok. A párttársak üdvözlik egymást, viccelődnek, aztán ki tudja, miről és miért úgynevezett tárgyalást folytatnak, aminek néhány részlete aztán nyilvánosságra kerül. Így többek között az, hogy Szávay István egykori frakcióvezető-helyettesük azzal dicsekedett, hogy egy kampós orrú zsidó nőt leütött, mert az láttukra nácibűzt kiabált. Vagy a legújabb, ennél a kocsmai esetnél lényegesen súlyosabbnak minősíthető ügy: a Jobbik vezetői lehülyézték saját nyugdíjas szavazóikat. Mocskos módon megalázták saját nagyszüleik nemzedékét. Szellemesnek gondolt titulust is kieszeltek nekik, saját öregeik alkotják a „far-hát kommandót”.
Baloldali menetelőtársaiknak eszük ágában sem volt már ekkor azt mondani, mint évek hosszú során át, hogy az ilyen figurákkal mi nem állunk össze, hogy legszívesebben szíjat hasítanánk a hátukból, és szétrúgnánk a farukat. Nem, a mai antifasisztákra jellemző úton topognak tovább, újdonsült eszmetársaikkal. Ez az eszme pedig legalább annyira primitív, mint a helyben masírozók: az országot kilenc éve eredményesen vezető konzervatív, nemzeti pártok és Orbán Viktor féktelen gyűlölete.
Ha netán – mint történelmünkben eddig minden alkalommal, külső erők segítségével – ezek az alakok hatalomra kerülnének, vajon mit várhatnánk tőlük? Tudjuk a választ.