Vélemény és vita
A rögzítés reneszánsza
Okostelefonra bámul aztán a nagyobb városok utazóközönsége, s mióta létezik ingyen wifi vagy mobilinternet, a vonatokról is eltűntek az újságok és könyvek
Vidéki Lajos csak mosolygott úgy négy-öt esztendeje barátja felvetésén, hogy nemsokára mindent el fognak uralni az okostelefonok. Aztán a jóslatból mára valóság lett, az oroszországi világbajnokság lelátóin nem söröspoharat, hanem okostelefont markolásztak inkább az emberek.
Sőt, ahogy Vidéki Lajos a képernyőn keresztül megfigyelte, nem csak úgy a kezükben volt, hanem célra is tartották, szelfiztek, vagy rögzítették vele a fontosabb eseményeket. Vagy az is lehet, hogy nemes egyszerűséggel felvették az egész meccset, nehogy lemaradjanak valamiről. Hogy miközben ezt tették, éppen a lényeg, az izgalom, a pillanat öröme veszett el, azt talán nem is tudták. Mert nem látták így a meccset, csak a telefon képernyőjén keresztül, az pedig nem adta vissza a valóságot és azt az élményt, amit a szurkolás vagy egy-egy ilyen több tízezres tömeg együttlélegzése jelent.
No, de Vidéki Lajos tapasztalatai szerint az ifjúság által látogatott szórakozóhelyeken is ez a helyzet, telefont babrál az asztaltársaságok java, az üzenő alkalmazásokkal dolgoznak a randevúra érkezők is, egymás mellett ülve. Okostelefonra bámul aztán a nagyobb városok utazóközönsége, s mióta létezik ingyen wifi vagy mobilinternet, a vonatokról is eltűntek az újságok és könyvek.
A csetelés, a random cukiságnézegetés, amit ki tudja, miért, de böngészésnek hívnak manapság Magyarországon, olyan szintekre jutott el, hogy érik már az autósokat figyelmeztető táblák kihelyezése is, amiken a piros háromszögben a mobilja fölé hajoló, közben süketen és vakon haladó ember sziluettje jelenik meg. No, de ez még a jövő zenéje, lépett tovább Vidéki Lajos, akinek gondolatai már a címben is említett képrögzítési járványon jártak, ami csaknem olyan súllyal jelentkezik napjainkban, mint a hangulatjelekkel ellátott és csapnivaló helyesírással megírt üzenetek világa. Mert amióta megjelent a telefonokon az élvezhető képet rögzítő kamera és a hozzá való tárhely, azóta mintha szenvedélyes fotográfussá lett volna a fél világ. Vagy tán az egész is, gondolta Vidéki Lajos, aki maga is külső meghajtókat vásárolt már egyre gyarapodó képeinek. Bizony, mondhatni szenvedéllyé vált a pillanatok rögzítése is, amely nem is mindig azért történik, hogy aztán majd valamikor orrunkon szemüveggel, unokáinkat a térdünkön lovagoltatva elővegyük ezeket a képeket. Nem.
Talán inkább az idő könyörtelen múlásával akarunk valamit kezdeni a pillanatok mániákus rögzítésével. Az örökkévalóság utáni vágyunk jelenhet meg itt, jutott idáig gondolataiban Vidéki Lajos, aki többek között örökölt egy 19. századi, zöld bársonyba kötött, rézveretes fotóalbumot is. Amiben számára csupa ismeretlen ember, család van, hiszen még a második háború alatt hagyta ott valaki nagyszüleinek udvarán a nyugatra való menekülés közben. Ott vannak rendre benne a frissen borotvált, megnyírt férfiemberek a legjobb öltönyükben, és ott vannak a hölgyek is csodálatos frizurákkal és ruhakölteményekben. Pont úgy, ahogy magukat szerették volna látni a világéletben, tehát akkor is, ha már reszketeg kézzel, nehezen tartják és lapozzák bársony borítású fotóalbumot. Hogy felidézzék az abban megjelenő, tovatűnt világot, azt a pillanatot, amikor szépek, fiatalok és boldogok voltak. Talán ez lehet valahol napjaink szelfiőrületének a hátterében is, gondolta tovább a dolgot Vidéki Lajos. Csak hát, mint olyan sok mindent, ezt is túlzásba visszük, felhők tornyosulnak a fejünk felett, tele jobbára teljesen felesleges, semmire sem használt gigabájtokkal, megapixelekkel. Ott kavarognak, keverednek, duplázódnak az okkal vagy csak úgy, megszokásból ellőtt fotóink, hogy aztán egy-egy meghibásodás, akaratlan, ügyetlen törlés után semmivé váljanak.
A sok kacattal, semmire sem jó szelfivel pedig esetleg éppen az idő végez, hiszen a jelenleg használatos adatrögzítési technikák tartósságáról, a várhatóan fellépő minőségbeli romlásról még keveset tudunk. Mert ne felejtsük el, hogy két évtizede még a CD-technológia volt mindenhatónak kikiáltva, mára pedig egyértelműen kiderült, hogy a hang minőségét hosszabb távon még a „bakelit” és a mágneses szalag is jobban megőrzi az utókornak.
Sőt, ahogy Vidéki Lajos a képernyőn keresztül megfigyelte, nem csak úgy a kezükben volt, hanem célra is tartották, szelfiztek, vagy rögzítették vele a fontosabb eseményeket. Vagy az is lehet, hogy nemes egyszerűséggel felvették az egész meccset, nehogy lemaradjanak valamiről. Hogy miközben ezt tették, éppen a lényeg, az izgalom, a pillanat öröme veszett el, azt talán nem is tudták. Mert nem látták így a meccset, csak a telefon képernyőjén keresztül, az pedig nem adta vissza a valóságot és azt az élményt, amit a szurkolás vagy egy-egy ilyen több tízezres tömeg együttlélegzése jelent.
No, de Vidéki Lajos tapasztalatai szerint az ifjúság által látogatott szórakozóhelyeken is ez a helyzet, telefont babrál az asztaltársaságok java, az üzenő alkalmazásokkal dolgoznak a randevúra érkezők is, egymás mellett ülve. Okostelefonra bámul aztán a nagyobb városok utazóközönsége, s mióta létezik ingyen wifi vagy mobilinternet, a vonatokról is eltűntek az újságok és könyvek.
A csetelés, a random cukiságnézegetés, amit ki tudja, miért, de böngészésnek hívnak manapság Magyarországon, olyan szintekre jutott el, hogy érik már az autósokat figyelmeztető táblák kihelyezése is, amiken a piros háromszögben a mobilja fölé hajoló, közben süketen és vakon haladó ember sziluettje jelenik meg. No, de ez még a jövő zenéje, lépett tovább Vidéki Lajos, akinek gondolatai már a címben is említett képrögzítési járványon jártak, ami csaknem olyan súllyal jelentkezik napjainkban, mint a hangulatjelekkel ellátott és csapnivaló helyesírással megírt üzenetek világa. Mert amióta megjelent a telefonokon az élvezhető képet rögzítő kamera és a hozzá való tárhely, azóta mintha szenvedélyes fotográfussá lett volna a fél világ. Vagy tán az egész is, gondolta Vidéki Lajos, aki maga is külső meghajtókat vásárolt már egyre gyarapodó képeinek. Bizony, mondhatni szenvedéllyé vált a pillanatok rögzítése is, amely nem is mindig azért történik, hogy aztán majd valamikor orrunkon szemüveggel, unokáinkat a térdünkön lovagoltatva elővegyük ezeket a képeket. Nem.
Talán inkább az idő könyörtelen múlásával akarunk valamit kezdeni a pillanatok mániákus rögzítésével. Az örökkévalóság utáni vágyunk jelenhet meg itt, jutott idáig gondolataiban Vidéki Lajos, aki többek között örökölt egy 19. századi, zöld bársonyba kötött, rézveretes fotóalbumot is. Amiben számára csupa ismeretlen ember, család van, hiszen még a második háború alatt hagyta ott valaki nagyszüleinek udvarán a nyugatra való menekülés közben. Ott vannak rendre benne a frissen borotvált, megnyírt férfiemberek a legjobb öltönyükben, és ott vannak a hölgyek is csodálatos frizurákkal és ruhakölteményekben. Pont úgy, ahogy magukat szerették volna látni a világéletben, tehát akkor is, ha már reszketeg kézzel, nehezen tartják és lapozzák bársony borítású fotóalbumot. Hogy felidézzék az abban megjelenő, tovatűnt világot, azt a pillanatot, amikor szépek, fiatalok és boldogok voltak. Talán ez lehet valahol napjaink szelfiőrületének a hátterében is, gondolta tovább a dolgot Vidéki Lajos. Csak hát, mint olyan sok mindent, ezt is túlzásba visszük, felhők tornyosulnak a fejünk felett, tele jobbára teljesen felesleges, semmire sem használt gigabájtokkal, megapixelekkel. Ott kavarognak, keverednek, duplázódnak az okkal vagy csak úgy, megszokásból ellőtt fotóink, hogy aztán egy-egy meghibásodás, akaratlan, ügyetlen törlés után semmivé váljanak.
A sok kacattal, semmire sem jó szelfivel pedig esetleg éppen az idő végez, hiszen a jelenleg használatos adatrögzítési technikák tartósságáról, a várhatóan fellépő minőségbeli romlásról még keveset tudunk. Mert ne felejtsük el, hogy két évtizede még a CD-technológia volt mindenhatónak kikiáltva, mára pedig egyértelműen kiderült, hogy a hang minőségét hosszabb távon még a „bakelit” és a mágneses szalag is jobban megőrzi az utókornak.