A reformáció óriásai és törpéi

Érdekes volna, ha ma, október 31-én sokan kiszögeznénk lakásunk ajtajára, házunk kapujára, kertünk kerítésére egy – mondjuk A4-es – papírt, amelyre kézzel leírnánk vagy számítógépünkből, laptopunkból kinyomtatnánk tételeinket. Vajon mit írnánk rá, mit üzennénk szomszédainknak, az arra járó idegeneknek? Egyáltalán észrevenné, elolvasná-e valaki azt a papírt? Ha szerencsénk van, talán néhányan. Mobiltelefonos, internetes, facebookos világunkban nyilván nem ez a leghatékonyabb módja annak, hogy eljuttassuk másoknak üzenetünket.

A kísérletet mégis érdemes elvégezni, mert ma négyszázkilencvenkilenc éve szögezte ki tételeit – összesen kilencvenötöt – Martin Luther Ágoston-rendi szerzetes, egyetemi tanár a wittenbergi vártemplom kapujára. Ez a mindenszentek ünnepére időzített szimbolikus tett olyan hólabda volt, amelyből hamar lavina lett. A később reformációnak nevezett mozgalom eredetileg az egyház megújulásáért, az evangéliumi hithez való visszatérésért indult, de amely egyben új kezdetet jelentett a politikában, a társadalmi és a mindennapi életben, az oktatás-nevelésben, a kultúrában, a művészetben és a gazdaságban, a munka világában is. A németországi és a svájci, majd a francia, holland, angol, skót és magyar reformátorok egyházat, társadalmat, történelmet formáló szerepe megkérdőjelezhetetlen.

Most, hogy megkezdődött a visszaszámlálás az egy év múlva következő ötszázadik évfordulóig, amelyet világszerte megünnepelnek a protestánsok – több mint nyolcszázmillióan vannak –, azt kellene tudatosítani és üzenni a hívő és hitetlen, vallásos és vallástalan kortársainknak, hogy nem a múltról van szó, amikor a reformációról beszélünk. Luther, Kálvin és a többi nagy reformátor élete és életműve ugyan a történelem része, de akire ráirányították a figyelmet: Jézus Krisztusra és az Isten–ember kapcsolatra, az történelmen felüli, pontosabban örökké időszerű létkérdés. A reformáció állandó megújulást, szüntelen megtérést, Istenhez való folyamatos közeledést jelent abban a történelmi jelenben, abban a társadalmi, kulturális környezetben, gyorsan változó világban, amelyben arasznyi életünket éljük. Nem azért kell emlékeznünk és emlékeztetnünk a fél évezreddel ezelőtt élő és tanító reformátorokra, hogy magasztaljuk őket. Azt kell tennünk, amit ők tettek, de nem ugyanúgy, mint ők. A reformátorokhoz viszonyítva olyanok vagyunk, mint a törpék, akik óriások vállán ülnek. Kisebbek vagyunk, mint ők, de a vállukon ülve valamivel messzebbre nézhetünk, és megláthatunk olyan dolgokat, amelyeket ők még nem láthattak. Nekünk, magyaroknak pedig különösen fontos a reformáció öröksége, hiszen annak szellemi, kulturális hatásai máig ható, izgalmas összefüggéseket, kulcsokat tárnak fel nemzeti identitásunk jobb megismeréséhez.