A rabság bére

Mert mi lehet szebb dolog annál, mint amikor több millió forint kártérítést fizetünk negyvenhárom szűkölködő, szegény, szerencsétlen rabnak? Hisz ők is emberek! A tolvaj sem alhat kemény ágyon; nem szívhat ő sem kevesebb friss és szabad levegőt! Hisz mindenki egyenlő. Hisz a gyilkost is megilletik a szabadság-, kisebbségben pedig a többletjogok. Mert ez a vívmány szent, örök és sérthetetlen! Az igazság pedig odaát vagy inkább magára hagyva marad…

Miért ez a hamisan csengő pátoszi hang? Mi végre az ironikus öröm? Mert ismét győzött Európában a szélsőséges liberalizmus. Legyőzte a többséget, legyőzte az igazságot, és földbe döngölte a józan észt. Ismét vereséget szenvedett a társadalmi igazság, jó nagy pofont kapott a csöndes és becsületes többség.

Jogerőssé vált ugyanis a minap az a bizonyos ítélet, amelyet az Emberi Jogok Európai Bírósága negyvenhárom magyarországi rab esetében hozott. Azaz több mint kétszázharmincmillió forint kártérítést köteles az állam fizetni nekik a rossz hazai börtönkörülmények, pontosabban a szűkös cellák, a kényelmetlen ágyak és a csótányok miatt. Valakinek „csupán” négy-, de akad olyan elítélt is, akinek hétmillió üti most a markát. Függetlenül attól, hogy tolvaj vagy gyilkos, esetleg „csak” gyermekbántalmazó az illető. Az ügy pikantériája, hogy a kártérítésben részesülő rabok közt találjuk az egykori szocialista politikus bűnözőt, Zuschlag Jánost is.

Hát tényleg megőrültek a jogalkalmazók? Valóban nem látnak túl az uniós bíróság falain? Tényleg ennyire elvesztették a liberális jogvédők a valósággal való kapcsolatukat?

A kérdések jogosan sorakoznak sokunkban. Bennünk, a becsületes többségben. Olyanokban, akik nem lopnak, csalnak, gyilkolnak; akik nem kerülnek börtönbe a magaviseletükért. Elsőre az merülhet fel bennünk, hogy aki börtönben van, az elkövetett valamit, tehát most jogosan bűnhődik. Oké, hogy nem kell kerékbe törni, de azért kényelmetlen ágyra vagy szűkös mozgástérre panaszkodni, ezek miatt pénzt kapni – talán nem éppen igazságos történet. Ha csak azt nézzük, hogy a becsületes többség gyermekei is olyan túlzsúfolt iskolákban és óvodákban élik a napjaik nagy részét, ahol egyáltalán nincs meg az a bizonyos három négyzetméteres mozgástér, amely követelményre az uniós jogalkalmazók hivatkoztak, akkor most bizony sokak zsebében kinyílik a bicska. És még a kórházi körülményeket össze sem hasonlítottuk a börtönkoszttal…

Másodszor az is eszünkbe juthat, hogy vajon ki állja majd az emberi jogok fantasztikus kiteljesedésének számláját? Ki fizeti ki a kétszázharmincmilliót? Az állam? Igen. Azaz az állampolgárok? Hát persze! A becsületes többség, akiknek beteg hozzátartozói vagy gyermekei sokkal rosszabb körülmények között vannak sokszor. De azok is fizetnek, akiket esetleg megkárosított az a bizonyos bűnöző, rosszabb esetben elvette a rokona életét.

És végül az is érdekes kérdés lehet, hogy ki vitte a pert a magyar állam ellen. Ki volt az a ravasz ügyvéd, aki kiharcolta ezt a kétes értékű győzelmet? Magyar György. Egykori baloldali főpolgármester-jelölt, aki végül Bokros Lajos javára lépett vissza…

Az ügy mindenesetre bizonyította, hogy a modern, szélsőséges liberalizmus mára túllépett minden emberi értéken, és bár támogatója alig maradt, vannak még befolyásos hívei. Olyan hívők, akik az egyén szabadságának és jogainak végtelen hajszolása közben nem vették vagy nem akarták észrevenni, hogy milyen mértékben rombolják a közösségeket. S azt sem, hogy milyen igazságtalanságokat okoznak a többségnek azzal, hogy még mindig szélsőséges fantazmagóriákat kergetnek egy olyan harcmezőn, amelyen nekik sérülésük ez idáig nem eshetett. Ahol nekik menedéket nyújtott a politikai erőszakkal fenntartott liberális demokrácia. Pontosabban annak hazug illúziója.