Vélemény és vita
A plázalakók nem vásárlók
Előző írásomban megidéztem az egykori butikvilág aranykorát
Előző írásomban megidéztem az egykori butikvilág aranykorát, illetve e valamikor virágzó üzleti világ mai szomorú mementóit; az elhagyatott, romos portállal szomorkodó üzletek hosszú sorát Budapest főútvonalain.
E gondolatsort folytatva írok most, betekintve a plázák világába.
A rendszerváltás után egymás után épültek ezek a kereskedelmi és szórakoztató célt szolgáló monstrumok. Megszületésük – ahogy ez lenni szokott – örömet, de problémát is hozott, hiszen az addig jól-rosszul, de megélő üzlettulajdonosok egymás után tönkrementek. Itt nemcsak a kiskereskedőkről és a saját terméküket árusító kisiparosokról beszélek, hanem országos üzletláncokról is, amelyek nagy és forgalmas üzlethelyiségei sorra húzták le végérvényesen redőnyeiket. Helyükön űr támadt, hiszen a környékbeli lakosság megszokta azt, ha kiégett a villanykörte, csak leszaladt a szomszédos boltba, de legrosszabb esetben is két-három trolimegállóra volt a legközelebbi Keravill-üzlet, vagy ha harisnyára volt szüksége, csak a legközelebbi Aranypókig kellett mennie, de folytathatnám a sort az Ápisz üzletein keresztül egészen a majdnem mindent megjavító Gelkáig.
Az impozáns plázákban minden a pénzről szól.
Nem hátrány, ha a tisztelt látogató tömött pénztárcával érkezik, hiszen már a parkolás sem olcsó (kivéve, ahol ingyenes). Az üzletek kínálata első ránézésre tetszetős, bőséges, ám ha jobban megnézi az ember, feltűnik, hogy szinte minden üzlet ugyanazt kínálja, sőt, az ár is majdnem megegyező. Még a telefonáló, manikűröző, unott eladó is hasonló, sőt, hasonlóképpen idegesíti a betévedő vevő. A másik típus, aki a szemmel láthatóan határozott vevőt terrorizálja „segítő szándékával”, minden szakértelem és meggyőződés nélkül megpróbálja rábeszélni a keresett termék helyett valami másra.
Hol van már a békebeli szatócs, akinek szívügye volt, hogy a törzsvásárlót kiszolgálja és megtartsa, vagy a piaci kofa, aki úgy beszélte rá a válogatós pesti háziasszonyra portékáját, hogy még azt is megvette, amit nem is akart, vagy a rőfös, a méteráru-kereskedő, aki megkérdezte, mit szándékozik varratni a kedves vevő, majd ennek ismeretében választotta ki a legmegfelelőbbet a szebbnél szebb anyagok közül?
Ezek az egykori kereskedők igencsak elcsodálkoznának a mai vevőkön is! A férfiakon, akiknek fogalmuk sincs saját ingméretükről, elképzelésük sincs arról, milyen nyakkendő illik a megvásárolt zakóhoz, vagy hogy nadrágot öv nélkül nem hordunk. Megdöbbennének a hölgyeken, akik közlekedésre alkalmatlan patákban, minden tevékenységet meggátoló hosszúságú, ízléstelenül mintás műkörmökkel mutatnak rá a nekik tetsző, lehetőleg száz százalékban plasztik, de neonszínekben tarkálló ruhaféleségre. Egyenvásárlók, egyenigényekkel, egyenkülsővel: a nők festett platinaszőkén vagy koromfeketén, tetovált sminkkel, méteres műszempillákkal, és anyagi lehetőségeiktől függően botoxszal, szilikonnal „tuningolva”, a hozzájuk passzoló férfiak combnyi vastagságú karokkal, ujjnyi vastag láncokkal, karkötőkkel hiszik azt, hogy övék a világ.
Mindezek ellenére, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, a plázák világában mégis a vásárlói réteg a kisebb. Ha végigmegy az ember az üzletekkel zsúfolt folyosók bármelyikén, szinte mindenhol talál ülőalkalmatosságokat.
Bőrkanapék, fotelek, padok, székek hivatottak a megfáradt vásárlóközönség kényelmét szolgálni. Szabad ülőhelyet mégsem talál az ember, mivel a fiatalok egy rétege napi rendszerességgel keresi fel e központok valamelyikét és üldögél céltalanul naphosszat.
Iskola után (helyett) bevett szokás lett a „plázázás”, ahelyett, hogy egy, a friss levegőn való kiadós séta után hazamennének tanulni.
Egykor a grundon rúgták a rongylabdát a fiúk, vagy a számos mozi valamelyikébe rángatták el – tizedszer is megnézni ugyanazt a filmet – az aktuális kislányt, ma céltalanul ődöngenek a plázákban, mivel az ottani játéktermek vagy mozikomplexumok árai meghaladják anyagi lehetőségeiket. A lányok pedig sóvárogva nézegetik naphosszat ugyanazoknak az üzleteknek drága, ám nem éppen minőségi árucikkeit, majd vagy kiharcolják, hogy a családi szűkös költségvetésből megvehessék a kiszemelt darabot, vagy megkeresik annak még az eredetinél is hitványabb mását valamelyik ázsiai üzletben.
Ha valaki végigmegy bármelyik üzletkomplexumon, mondjuk háromhavonta, egészen biztos lehet benne, hogy a keresett boltot nem találja, a helyén teljesen más üzlet nyílt azóta. Az üzlethelyiségek bérei olyan magasak, hogy lehetetlen kitermelni a gyér forgalomból.
Persze mindig vannak próbálkozók, akik kibérelik, kinyitnak, majd némi küzdelem után feladják. Van a plázák között olyan, amit nem is tudom, miért tartanak egyáltalán nyitva, hiszen az üzletek fele lehúzott rolóval áll hónapok óta, vásárlóközönsége szinte csak a benne működő élelmiszer-áruházat látogatja.
Talán jobb is, hogy a békebeli szatócsok közül senki sem láthatja ezt, a régi, virágzó kereskedelmet megszégyenítő „üzletpolitikát”.