Ha például a Debreceni Egyetem adja ezt a protokolláris titulust az orosz elnöknek az ezermilliárdos paksi fejlesztéshez kapcsolódó szakmai támogatás apropóján, akkor bizony kitör a ribillió. Itt diktatúra van, összenő, ami összetartozik, kifelé tartunk Európából, satöbbi. Persze a baloldal nem volt mindig ilyen érzékeny: amikor néhány évvel ezelőtt Tarlós István javaslatára a Fővárosi Közgyűlés kitörölte a díszpolgárok sorából Sztálint, a szocialisták hevesen aggályoskodtak, mondván, nem ezzel kellene foglalkozni, hanem a valódi problémákkal. Tessék, ezen logika mentén, mélyen tisztelt rettegők, szíveskedjenek mással foglalkozni!
Lenne is egy szerény javaslatom, bár a „műfaj” kétségtelenül hasonló. Tegnapi hír: Tarr Bélát, az Orbán-kormány engesztelhetetlen ellenfelét, a politizáló művész archetípusát kitüntette a Pekingi Filmakadémia. Szintén díszdoktori cím. De ez biztos másmilyen. A liberális aggodalom valahogy mindig lecsillapodik, ha saját hőseik szaladnak bele a megmagyarázhatatlanba. Arról ugyanis nem érkezett hír, hogy a demokrácia lánglelkű apostola, az egyébként méltán elismert rendező elutasította volna a hivatalosan kommunista rezsim által igazgatott Kínából érkező megtisztelő elismerést. Sőt, bár ne zárjuk ki a továbbiakban ennek lehetőségét, a szokásos kórus jól ismert dallamai sem csendültek még fel az első ránézésre felettébb aggályos aktus kapcsán. Hiszen – kölcsönözve némi „demokratikus” drámaiságot arról a térfélről – rögzíthetjük: egy szabad európai polgár hagyta, hogy egy, végeredményben Oroszországhoz sok mindenben hasonlító, keleti nagyhatalom pecsételje meg a művészetét.
Egyelőre azonban néma csend.
Lenne is egy szerény javaslatom, bár a „műfaj” kétségtelenül hasonló. Tegnapi hír: Tarr Bélát, az Orbán-kormány engesztelhetetlen ellenfelét, a politizáló művész archetípusát kitüntette a Pekingi Filmakadémia. Szintén díszdoktori cím. De ez biztos másmilyen. A liberális aggodalom valahogy mindig lecsillapodik, ha saját hőseik szaladnak bele a megmagyarázhatatlanba. Arról ugyanis nem érkezett hír, hogy a demokrácia lánglelkű apostola, az egyébként méltán elismert rendező elutasította volna a hivatalosan kommunista rezsim által igazgatott Kínából érkező megtisztelő elismerést. Sőt, bár ne zárjuk ki a továbbiakban ennek lehetőségét, a szokásos kórus jól ismert dallamai sem csendültek még fel az első ránézésre felettébb aggályos aktus kapcsán. Hiszen – kölcsönözve némi „demokratikus” drámaiságot arról a térfélről – rögzíthetjük: egy szabad európai polgár hagyta, hogy egy, végeredményben Oroszországhoz sok mindenben hasonlító, keleti nagyhatalom pecsételje meg a művészetét.
Egyelőre azonban néma csend.