Vélemény és vita
A népek országútján
Az erőszakos, baloldali varjúkárogás rossz emlékeket idéz. És le kell nyelnünk az egykori gyarmattartó országok pimasz üzeneteit is.
Természettudósok szerint az utolsó jégkorszak végétől – felőlünk nézve inkább „csak” a Krisztus születése előtti egy-két évezredben – kezdődött el az a nagyarányú népvándorlás az eurázsiai kontinensen, amelynek egyik utolsó résztvevői mi, magyarok voltunk. És vagyunk.
Őseink „lába nyomát” megtalálták a régészek és antropológusok a mostani Oroszország területén; a görög történész, Hérodotosz járt a szittyák földjén, művében felsorolta a szkíta peremnépeket, amelyek egyszer csak valaminő ismeretlen célú küldetésként, felkerekedtek az Urál-vidéki őshazából, és elindultak délnyugatnak. A Kr. e. 5. században kiváltak az obi-ugorok környezetéből a „magyari” törzsek, majd a délebbi, ótörök népekkel kerültek barátságba. Onnan és abból a korból származik az a 330 török jövevényszavunk – az ácstól a zergéig –, amelyet Gombócz Zoltán nyelvészprofesszor gyűjtött össze és publikált 1908-ban.
Kr. u. után 400-ban, amikor éppen a szintén türk nyelvű hunok és avarok tartózkodtak a Kárpát-medencében, jurtát bontottak a magyarok is valahol Baskíriában, és megindultak a „népek országútján” abba az irányba, amerre a Nap nyugszik. De várjunk csak még a sorunkra!
A Krisztus utáni első századokban élénk mozgolódás volt a huzatos Európában. Megjelentek a germán népek nagyjából a mai német nyelvterületen, elfoglalták a Nyugatrómai Birodalom északi tartományait, a közéjük tartozó alánok, angolok, burgundok, frankok, osztrogótok, vízigótok, szászok, svábok szép lassan belakták a folyók szintjétől három-ötszáz méter magasságig emelkedő erdős-legelős vidékeket. Etnogenezisükben nagy súlya volt a titokzatos kelták örökségének. Felbukkantak a kontinensen az ugyancsak keletről érkező szlávok – a későbbi oroszok, poroszok, csehek, szlavónok, lengyelek, litvánok; az illír albánok és horvátok. A dél (és észak) felőli bevándorlás a mai Közép-Európa felé irányult, a főútvonal a Fekete-tenger felé tartó Duna folyó völgyében, illetve az óceánba igyekvő Rajna mentén húzódott. Ez a máig is legfontosabb kontinentális közlekedési folyosó az Alpoktól keletre és nyugatra.
A Római Birodalom, ameddig akarta és tehette, az érdekeinek megfelelően irányította, mozgatta, telepítette alattvalóit. Így népesítették be mórokkal (észak-afrikai arabokkal) az Ibériai-félszigetet, déli szlávokkal a Balkánt. Később, az első igazi „nagy menetelést” és területfoglalást az Iszter, azaz a Duna folyó mentén a Kárpát-medencébe bevonult hunok hajtották végre 370 és 400 között. A keletről érkezett, még nagyállat- és rabszolgatartó, nomadizáló, sokféle népelemből összeterelt katonanép rátámadt a hanyatló latin birodalomra; a 451-ben a catalaunumi csatamezőn döntetlenre végződött mérkőzést Attila király alig két évvel élte túl, az államalapításra képtelennek bizonyult hun birodalom darabokra hullott. Az őket követő vandálok, gepidák, longobárdok, majd az avarok a megerősödött, jól szervezett németajkú népekkel – frankokkal, bajorokkal – kerültek szomszédságba, majd ők is eltűntek a történelem ködében.
Amióta Árpád fedelem és türk–magyar törzsi csapatai úgyszólván séta-galoppban elfoglalták a Nagy-Alföldet és a Dunántúlt, túlnyomó többségben a magyarok bírták, lakták, uralták a Kárpát-medencét. Hívatlan látogatások, rossz szándékú, erőszakos betörések nem egyszer hoztak vészt Magyarországra – elég, ha a türk fajtájú besenyők, a pogány kunok támadásai vagy az 1241–42-es mongol pusztítást emlékezetünkbe idézzük. De nem egy alkalommal kellett „hazaküldeni” a nyugati gyepűkön túlról ránk törő osztrák és bajor vérteseket, cseh és sváb zsoldosokat, martalócokat.
Az 1400-as évek elején megjelentek a déli végeken Allah katonái, akik a hódító iszlám vallás nevében „kértek” bebocsátást, s melléje hadisarcot, elhurcolható rabszolgákat. Tömegével menekültek előlük a pravoszláv bolgárok, szerbek és macedónok, akik azután hosszan tartó menedékre leltek a délvidéki és Duna-parti városokban, falvakban. A török hódítók 1526 és 1686 között jöttek-mentek a Duna-menti hadiúton Belgrádtól Eszéken, Mohácson, Földváron, Budán és Óbudán át Esztergomig, Almásig; időről időre föl, egészen Bécsig. Sokba került nekünk az efféle „vendéglátás”! Az Árpád-kori Tolna és Baranya vármegye területén a 14. századig megépült, összesen mintegy ötszáz falusi templom közül harminc élte túl a hódoltságot. Hunyadi Mátyás királysága idejében (1458–1490) a négymillió lakosú Magyarország egyenlő lélekszámú volt az akkori Angliával; 1700-ban a török kiűzését megért magyarok lélekszáma ugyanannyi maradt, míg a briteké tizenkétmillióra nőtt. Ez volt az ára, bére – zsoldja – annak, hogy két évszázadon át védelmeztük Nyugat-Európa lakóit, javait, hogy ők zavartalanul élhessenek, növeljék az életszínvonalukat – a gyarmatok kifosztásából is –, s tömjék a pénzesládát az „eredeti tőkefelhalmozás” jegyében.
A trianoni szerződés 1920-ban elvágta tőlünk a Duna Mohács alatti szakaszát, a Tisza és a Dráva torkolatát, északon a folyó bal partját föl Pozsonyig, Dévényig. Elvették tőlünk a MÁV építette fontos vasútvonalakat és a közutakat. Az első délszláv állam megalakulása után jeges viszonyban éltünk egymás mellett a határ két oldalán; a békeszerződés túszainak tekintett magyarok mindenből csak a rosszat kapták. Most pedig, a második Jugoszlávia széthullása után is mi kapjuk a púpot a hátunkra az onnan érkező bevándorlók képében.
Már megint tülekedés van a „népek országútján”: a Közel-Kelet és a Balkán felől tömegesen érkező, valós vagy annak vélt menekültek naponta többezres számban érkeznek Magyarország déli határára. Nincs miért részletezni a helyzetet, az olvasók hónapok óta naponta több újságoldalon láthatják az exodus képeit, az égbe szökő számadatokat. A humanitárius katasztrófa részesei lettünk mi is, és már az áldozatai is: az országunkon átvonuló, vonatozó idegenek okozta horrorisztikus helyzet, az erőszakos és álhumánus baloldali-liberális varjúkárogás felkavarja a dolgos, rendszerető magyarok nyugalmát, rossz emlékeket idéz. És mindehhez még le kell nyelnünk a hozzánk képest dúsgazdag, egykori gyarmattartó országok jelenkori politikus viccfiguráinak meggondolatlan, pimasz üzeneteit.
Torlódnak a bajok, rosszak a kilátások a népek országútján.
Őseink „lába nyomát” megtalálták a régészek és antropológusok a mostani Oroszország területén; a görög történész, Hérodotosz járt a szittyák földjén, művében felsorolta a szkíta peremnépeket, amelyek egyszer csak valaminő ismeretlen célú küldetésként, felkerekedtek az Urál-vidéki őshazából, és elindultak délnyugatnak. A Kr. e. 5. században kiváltak az obi-ugorok környezetéből a „magyari” törzsek, majd a délebbi, ótörök népekkel kerültek barátságba. Onnan és abból a korból származik az a 330 török jövevényszavunk – az ácstól a zergéig –, amelyet Gombócz Zoltán nyelvészprofesszor gyűjtött össze és publikált 1908-ban.
Kr. u. után 400-ban, amikor éppen a szintén türk nyelvű hunok és avarok tartózkodtak a Kárpát-medencében, jurtát bontottak a magyarok is valahol Baskíriában, és megindultak a „népek országútján” abba az irányba, amerre a Nap nyugszik. De várjunk csak még a sorunkra!
A Krisztus utáni első századokban élénk mozgolódás volt a huzatos Európában. Megjelentek a germán népek nagyjából a mai német nyelvterületen, elfoglalták a Nyugatrómai Birodalom északi tartományait, a közéjük tartozó alánok, angolok, burgundok, frankok, osztrogótok, vízigótok, szászok, svábok szép lassan belakták a folyók szintjétől három-ötszáz méter magasságig emelkedő erdős-legelős vidékeket. Etnogenezisükben nagy súlya volt a titokzatos kelták örökségének. Felbukkantak a kontinensen az ugyancsak keletről érkező szlávok – a későbbi oroszok, poroszok, csehek, szlavónok, lengyelek, litvánok; az illír albánok és horvátok. A dél (és észak) felőli bevándorlás a mai Közép-Európa felé irányult, a főútvonal a Fekete-tenger felé tartó Duna folyó völgyében, illetve az óceánba igyekvő Rajna mentén húzódott. Ez a máig is legfontosabb kontinentális közlekedési folyosó az Alpoktól keletre és nyugatra.
A Római Birodalom, ameddig akarta és tehette, az érdekeinek megfelelően irányította, mozgatta, telepítette alattvalóit. Így népesítették be mórokkal (észak-afrikai arabokkal) az Ibériai-félszigetet, déli szlávokkal a Balkánt. Később, az első igazi „nagy menetelést” és területfoglalást az Iszter, azaz a Duna folyó mentén a Kárpát-medencébe bevonult hunok hajtották végre 370 és 400 között. A keletről érkezett, még nagyállat- és rabszolgatartó, nomadizáló, sokféle népelemből összeterelt katonanép rátámadt a hanyatló latin birodalomra; a 451-ben a catalaunumi csatamezőn döntetlenre végződött mérkőzést Attila király alig két évvel élte túl, az államalapításra képtelennek bizonyult hun birodalom darabokra hullott. Az őket követő vandálok, gepidák, longobárdok, majd az avarok a megerősödött, jól szervezett németajkú népekkel – frankokkal, bajorokkal – kerültek szomszédságba, majd ők is eltűntek a történelem ködében.
Amióta Árpád fedelem és türk–magyar törzsi csapatai úgyszólván séta-galoppban elfoglalták a Nagy-Alföldet és a Dunántúlt, túlnyomó többségben a magyarok bírták, lakták, uralták a Kárpát-medencét. Hívatlan látogatások, rossz szándékú, erőszakos betörések nem egyszer hoztak vészt Magyarországra – elég, ha a türk fajtájú besenyők, a pogány kunok támadásai vagy az 1241–42-es mongol pusztítást emlékezetünkbe idézzük. De nem egy alkalommal kellett „hazaküldeni” a nyugati gyepűkön túlról ránk törő osztrák és bajor vérteseket, cseh és sváb zsoldosokat, martalócokat.
Az 1400-as évek elején megjelentek a déli végeken Allah katonái, akik a hódító iszlám vallás nevében „kértek” bebocsátást, s melléje hadisarcot, elhurcolható rabszolgákat. Tömegével menekültek előlük a pravoszláv bolgárok, szerbek és macedónok, akik azután hosszan tartó menedékre leltek a délvidéki és Duna-parti városokban, falvakban. A török hódítók 1526 és 1686 között jöttek-mentek a Duna-menti hadiúton Belgrádtól Eszéken, Mohácson, Földváron, Budán és Óbudán át Esztergomig, Almásig; időről időre föl, egészen Bécsig. Sokba került nekünk az efféle „vendéglátás”! Az Árpád-kori Tolna és Baranya vármegye területén a 14. századig megépült, összesen mintegy ötszáz falusi templom közül harminc élte túl a hódoltságot. Hunyadi Mátyás királysága idejében (1458–1490) a négymillió lakosú Magyarország egyenlő lélekszámú volt az akkori Angliával; 1700-ban a török kiűzését megért magyarok lélekszáma ugyanannyi maradt, míg a briteké tizenkétmillióra nőtt. Ez volt az ára, bére – zsoldja – annak, hogy két évszázadon át védelmeztük Nyugat-Európa lakóit, javait, hogy ők zavartalanul élhessenek, növeljék az életszínvonalukat – a gyarmatok kifosztásából is –, s tömjék a pénzesládát az „eredeti tőkefelhalmozás” jegyében.
A trianoni szerződés 1920-ban elvágta tőlünk a Duna Mohács alatti szakaszát, a Tisza és a Dráva torkolatát, északon a folyó bal partját föl Pozsonyig, Dévényig. Elvették tőlünk a MÁV építette fontos vasútvonalakat és a közutakat. Az első délszláv állam megalakulása után jeges viszonyban éltünk egymás mellett a határ két oldalán; a békeszerződés túszainak tekintett magyarok mindenből csak a rosszat kapták. Most pedig, a második Jugoszlávia széthullása után is mi kapjuk a púpot a hátunkra az onnan érkező bevándorlók képében.
Már megint tülekedés van a „népek országútján”: a Közel-Kelet és a Balkán felől tömegesen érkező, valós vagy annak vélt menekültek naponta többezres számban érkeznek Magyarország déli határára. Nincs miért részletezni a helyzetet, az olvasók hónapok óta naponta több újságoldalon láthatják az exodus képeit, az égbe szökő számadatokat. A humanitárius katasztrófa részesei lettünk mi is, és már az áldozatai is: az országunkon átvonuló, vonatozó idegenek okozta horrorisztikus helyzet, az erőszakos és álhumánus baloldali-liberális varjúkárogás felkavarja a dolgos, rendszerető magyarok nyugalmát, rossz emlékeket idéz. És mindehhez még le kell nyelnünk a hozzánk képest dúsgazdag, egykori gyarmattartó országok jelenkori politikus viccfiguráinak meggondolatlan, pimasz üzeneteit.
Torlódnak a bajok, rosszak a kilátások a népek országútján.