A nép leváltható

Ha írunk róla, úgy hisszük, magunknak és másoknak is használunk. De használ-e az erőtlen jajkiáltás? S mit ér, ha kiragadunk a történésekből néhány csomópontot? Az első lenne, amikor a lavina elindult: ez Izrael állam születése 1948-ban. A második az iszlám hódító jellege, hiszen ez az egyetlen olyan világvallás, amelynek harcos hívei a 20. században megsokszorozódtak. S harmadiknak szinte kitüremlik a német tudat sérült volta és a német politikai osztály parttalan, nemzetellenes liberalizmusa.

Az izraeli „újtörténész” iskola talán legkiválóbb képviselője, Ilan Pape ezelőtt tíz évvel megjelent könyvében – Etnikai tisztogatás Palesztínában – levéltári források alapján bizonyítja, hogy kétezer évnyi szétszórattatás után a zsidó államalapítás aktusa tudatosan össze volt kötve a palesztinok elűzésével szülőföldjükről. Dávid Ben-Gúrión, Izrael első miniszterelnöke még 1938-ban kijelentette, hogy az áttelepítés gondolata nem idegen tőle. (Igaz, a győztes antanthatalmak épp olyan élhetetlen határokkal szabdalták szét a volt Oszmán Birodalom tartományait, mint az Osztrák–Magyar Monarchiát.) Nos, az első, az A terv még 1937-ben megszületett arra a nagy pillanatra, amikor a britek kivonulása után a zsidó telepesek átveszik a hatalmat, és 1948 márciusában jött a negyedik, a Dalet.

Mint Pape írja, a palesztinok elűzésére és falvaik földig rombolására a Hagana, az Irgun és a Stern csoport egységeit olyan parancsnokok vezették, akik a németek ellen harcoltak, vagy német lágerekből jöttek. Amikor Deir Yassin lakóit megölték, és terv szerint haladtak faluról falura, néha az is elég volt az arabok elmeneküléséhez, ha bekapcsolták a hangszórókat: Gondoljatok Deir Yassinra!

A szeptemberig tartó tisztogatásokban a május 14-én kikiáltott Izrael állam mintegy hétszázhetvenegyezer palesztintól szabadult meg, majd az évtizedes háborúskodásokban lágerek egész sora jött létre Libanonban, Jordániában és Szíriában. Az arab tavasz pedig borúlátó szakértők szerint egy új harmincéves háború nyitánya volt, aminek köszönhetően az 1948-tól egyre szaporodó közel-keleti menekülttömeg kimozdult a helyéről, és a török végekről elindulva átzúdult Európán.

A második csomópont az iszlám hódító jellege. Aki a kezébe veszi a Koránt, látja, hogy törzsi harcosok körében született. A próféta az első nagy győztes csatájában, Badrnál fogságba esett ellenfeleit megkínoztatja és megöleti: a gödörbe hányt tetemeikre átkokat mond. A 104. szúra mondja: És ne fáradjatok az ellenséges nép üldözésében. Jézus szelíd ereje teljesen hiányzik Mohamedből, és amit liberálisaink, polkorrektjeink és széplelkeink az iszlám békéjének gondolnak, az nem más, mint belenyugvás Isten akaratába. Ez a predesztináció békéje, és kizárja az európai szellem számára oly magától értetődő szabad akaratot. S a közelmúlt tanulságai az iszlámmal való együttélést illetően is rettenetesek: az ölésre Allah predesztinál.

Az 1947-ben függetlenné vált In­diában, amikor a mohamedánok kikiáltották a saját államukat, Pakisztánt, a két új országot összekötő utakon az egymással szembejövő, egyformán menekülőben lévő hindu és muzulmán családok közt késsel, kővel, ököllel és ha volt, lőfegyverrel kirobbant összecsapásoknak egymillió halottjuk volt. A biafrai háborúban (1967–1970) az északi mohamedán hauszák irtóhadjáratot folytattak a déli, keresztény, polgárosult ibók ellen: az eredmény másfél millió halott. Ma is az északi Boko Haram, a Szentségtörőnek nevezett iszlamista mozgalom terroristái azok, akik újabb polgárháború szélére sodorják Nigériát.

Az 1962-es francia–algériai megegyezés után a függetlenségi háború győztesei tízezrével mészárolták le a franciák mellett harcoló honfitár­saikat, és az algériai, a velük több mint száz éve együtt élő franciáknak csak annyit mondtak, hogy börtön vagy halál közt választhatnak. Rövidesen több mint egymillió algíri francia menekült el. S ma, Michel Houellebecq Behódolás című szatirikus regényében olvashatjuk, hogy nemsokára a Muzulmán Testvériség feje lesz a francia elnök. Nem véletlenül kérdezi hát a marokkói zsidó ősöktől származó francia filozófus, Éric Zemmour, hogy mért nem az európai dzsihád központját, Brüsszel külső mohamedán kerületét, Molenbeeket bombázza a francia légierő, mért csak az Iszlám Államot.

Harmadik csomópontként a népvándorlás ügyében a zavart német tudatot találjuk. A hatvannyolcas, a jóléti állam és a kapitalizmus ellen lázadó nemzedék vezetői a RAF, a nyugat-német terrorszervezet tagjainak elfogása és az utcai zavargások lecsengése után taktikát változtattak, és megszerezték az oktatás és a média kulcspozícióit. (Moldova feltámasztott Hitlere csodálkozik is: „Németország és liberalizmus? Ez maga az élő ellentmondás, nemzeti géniuszunk eltakarja az arcát.”) Leszámolni a Konrad Adenauer alatt ambivalens módon vállalt múlttal, és keresztülvinni a nácizmussal és a népirtással való szembesülés politikáját – ez lett a vezérfonal. Az 1986-os „történészvitában” elvetették Ernst Nolte tézisét, hogy a hitlerizmus a sztálinizmusra adott válasz volt, és az új nemzedéket az alapiskolától kezdődően bűnbánatra szoktatták. Ilyen önbizalomvesztésre a sztálinizmussal és a Gulággal csak fél szívvel szembesülő orosz társadalom nem volt hajlandó.

A migrációval szemben tehetetlen, és ideológiailag alaposan átgyúrt német és nyugat-európai kisembert az elitek tudatos árulása fenyegeti. A brüsszelitáknak nem munkaerő kell, hanem Európa lakósságát szeretnék nem európai gyökerű népességre lecserélni. Pedig a népet nem lehet lecserélni – figyelmeztette elvtársait az 1953-as munkásfelkelés után Bertolt Brecht. Most egy ultraliberális, balos elit mégis megpróbálja ezt. A Kurázsi mamát színre vivőknek ajánlom, a darab elején és végén jelenjen meg egy fekete statiszta hatalmas táblával: A NÉP LEVÁLTHATÓ. A brechti színpad szerette fontos mondanivalóit írásban közölni a nézővel.