A német iszlám

Családi okokból is, hiszen csehországi rokonainkat németségük miatt telepítették ki, s csak a hatvanas években kerülhettünk ismét kapcsolatba velük. Ennek köszönhe­tően egymás után láthattam mindkét Németországot. Aztán jött a fordulat, s a lányom Berlinbe került, a szabadegyetemre, ahol régészetet tanult, s diplomája megszerzése óta Lipcsében a kelet-közép-euró­pai intézet munkatársa. (Ahol ott jártamkor kiderült, az ’54-es berni döntőt és az augsburgi csatát egyformán nagy becsben tartják.) Meglepődtem, amikor a lányom és néhány más, a baráti körhöz tartozó ugyancsak kelet-európai diáktársa a kilencvenes évek elején átjelentkezett a szocialista billogaitól épp hogy szabaduló Humboldt Egyetemre, s Kelet-Berlin archaikus kocsmáiban ütötték fel a tanyájukat. Indokuk meglepő volt: elegük lett a szabadegyetem antifát és homoerotikát szinte kényszeres dühvel hirdető diáktársaikból, akik a mi kari KISZ-titkárainkra emlékeztették őket. Mosolyogtam a dolgon, s nem vettem komolyan, pedig ekkor találkoztam először a fiatal nyugati értelmiség gondolkodásmódjának lassú átformálódásával, ami a mi gyermekeinknek akkor még nevetségesnek s bosszantónak tűnt.

Mára a német elit már az egész társadalom átformálásával kísérletezik, s adventre tartanak Német Iszlám Konferenciát is. (Egyébként a próféta gyermekkora számomra nem a családi békét, hanem inkább egy állami gondozott sivatagi viszontagságait idézi.) S Merkel asszony ismét kinyilatkoztatta – nyilván mélységes szomorúsággal a szívében –, hogy az iszlám Németország része. A Bundestag elnöke, Schäuble még azt is kijelentette, hogy a német népesség bevándorlók nélkül degenerálódna.

Valamikor Európa jobb elméi a jobbágyok szabad költözködési jogáért küzdöttek, ma az elit ezt a jogot a földgolyón mindenkire ki akarja terjeszteni: Schäuble szerint például a harmadik generációs törökökben „hatalmas az innovatív potenciál.”

A múlt században hasonló innovációs készséget például épp az angolszász világ volt kénytelen tudomásul venni Gallipolinál és Damaszkusznál, meglepve, hogy a törökök épp olyan jó katonák maradtak az első világháború idejére, mint a 13. században voltak, amikor a szeldzsukok vezetésével először vetették sóvár szemeiket Konstantinápoly kupoláira. Német földre került első generációjuk még hallgatott, de a Stasi-ügynök Günther Wallraf tényfeltáró riportjai elég tárgyilagosan tanúskodnak arról, hogy milyen mélyen megvetették és kihasználták őket munkaadóik.

Még a régi, békés NSZK-ban történt velem, hogy Oranienburgban a pályaudvar mellett betévedtem egy kocsmájukba. Miután bevallottam, hogy magyar vagyok, még egy korsó sört is kértek nekem, sőt egy jámbor szüzet is beígértek. Kinn a németek csodálkoztak, hogy úsztam meg az egész kalandot? – Testvérek vagyunk – mondtam – nem tudtátok? Ma a törökök azon nevetnek, hogy a „német iszlámot” a zsidóékéhoz hasonlóan egy központi tanács irányítaná. Minek?

Az AfD egyik vezető politikusa, a konzervatív és arisztokrata Beatrix von Storch pedig joggal tart attól, hogy a különféle iszlám szervezetek, alapítványok, az egyre gyarapodó mecsetek hitszónokai, a moszlim tanszékek tanárai rövid időn belül legalább olyan súllyal lesznek jelen a német szellemi életben, mint a hagyományos euró­pai értékek képviselői. Az állam a támogatásra adott pénzeket Storch szerint a „nem szándékolt következmények” rovatában, fölös kiadásként számolhatja el.

A statisztikák nem hazudnak: az iszlám imaházak szaporodnak, a keresztény templomok bezárnak, s nincs egyetlen iszlamista hittudós sem, aki Luther reformátori munkáját elvégezné. A becslések szerint ma ötvenmillió keresztény él Németországban, s legfeljebb ötmillió a moszlim. Csakhogy hatvan százalékuk török, akiknél a nyelvi integráció ellenére is megmaradt a nemzettudat, s a kemali forradalomnak köszönhetően az európaihoz hasonló nacionalizmus alakította ki világképüket. S a sok homofób drukker és leszbikus vagy éppen krokodilzöld női klán aligha tudja megvédeni az országot, mint egykor Szmirna vidékét a legendás amazonok, akik csak a nemzés kedvéért engedték meg a férfiaknak egy évben egyszer, hogy átlépjék a határokat.

Lányommal – aki a nyári fenékpusztai ásatásokat vezeti –, esti borozgatás közben újra és újra felmerül köztünk Róma fanyar sorsa.

A párhuzam a ma Európája. A Balaton menti erődvárost a 4. század végén germán burgundiakkal és alföldi roxolán lovasokkal töltötték fel, s hatalmas kerek bástyatornyokkal tagolt falakkal vették körül.
A kereskedelem és az ipar római pajzsok mögé húzódott, de 433-ra az egész provincia a hódító hunok birtoka lett. A birodalom nem hitt magában. S aztán az itt született Nagy Teodorik, a keleti gótok királya az, aki bevonul Rómába s hároméves ostrom után letaszítja Ravennában trónjáról az utolsó rómait, Odoakert. Ravennában temették Rómát – írta erről egyik legjobb regényét a bankfiókokban körmölő Passuth László. A gót uralkodó kísérlete, hogy népe törzsi kultúráját s a római civilizáció áldásait egyesítse, nem sikerült. Erre még a keszthelyi forró éjszakákon sem volt miért koccintani.