A nagy szemfényvesztés

Ma van az Erdély és a Román Királyság „nagy egyesülését” kikiáltó gyulafehérvári román nagygyűlés és határozat századik évfordulója, amit példátlanul látványosan és harsányan ünnepelnek meg országszerte. A román nemzeti ünnep azonban hamis mítoszon alapul, ugyanis nem 1918. december 1-jén és nem Gyulafehérváron dőlt el Erdély, pontosabban huszonhat kelet-magyarországi vármegye – vagyis 103 ezer négyzetkilométernyi terület és az ott élő 5,2 millió ember, köztük mintegy 1,7 millió magyar – sorsa.

Az erdélyi román nacionalista-irredenta szellemi-kulturális, társadalmi és politikai vezetők vágyálmai már évtizedekkel korábban összeforrtak az 1859-ben Moldva és Havasalföld egyesítésével megalakult önálló román állam (kezdettől fogva nem titkolt) fő törekvésével, hogy megszerezze a „harmadik román országot”, így létrehozva a dákoromán kontinuitáselméleten alapuló Nagy-Romániát. Az Osztrák–Magyar Monarchia és a kis balkáni királyság közötti gazdasági és katonai erőviszonyok, illetve az európai nagyhatalmi konstelláció miatt ez az első világháborúig lehetetlen küldetés volt, sőt a nagyok között óvatosan lavírozó Román Királyság 1883-ban csatlakozott a német-osztrák, magyar és olasz hármas szövetséghez. Ennek ellenére a Nagy Háború közepéig hezitálva semleges maradt, mert arra bazírozott, hogy a két ellenséges katonai szövetség közül melyik kínál neki kedvezőbb lehetőséget az annyira vágyott területszerzésre. A „licitet” az antanthatalmak nyerték meg, amelyek megígérték Romániának (többek között) egész Erdélyt, ezért 1916. augusztus 17-én a román kormány aláírta a titkos szerződést Franciaországgal és Oroszországgal, s augusztus 27-én hadat üzent a Monarchiának, egyidejűleg a román haderő zöme a Kárpátok hágóin átkelve betört Erdélybe. A Monarchia Németország hathatós katonai segítségével néhány hét alatt legyőzte és kiűzte a románokat Kelet- és Dél-Erdélyből, majd két német hadsereg tönkreverte a teljes román haderőt, decemberben elesett Bukarest is, s a katasztrofális vereség után Moldvába (Iași – Jászvásárhely) menekült román kormányzat 1918 májusában megkötötte a megalázó bukaresti békét.

Akkor úgy tűnt, a rossz lóra tett Románia vesztesként kerül ki a Nagy Háborúból, de a központi hatalmak 1918. őszi vereségével s az Osztrák–Magyar Monarchia katonai és politikai összeomlásával egyidejűleg az antant, elsősorban Franciaország – nyers hatalmi érdekből, illetve célból – „feltámasztotta” a romokban heverő kis balkáni államot, s arra biztatta, hogy újra támadja meg Magyarországot. Amikor a Német Birodalom képviselői november 11-én aláírták a compiègne-i fegyverszüneti egyezményt, a Károlyi Mihály vezette magyar kormánydelegáció pedig november 13-án a belgrádi katonai konvenciót, a legtöbben azt hitték/remélték, hogy végre véget ért a világháború. A harci cselekmények aznap valóban befejeződtek a nyugati fronton, ám éppen akkor kezdődött meg Magyarország három irányból történő megtámadása-megszállása – nyíltan hódító, területszerző céllal. A nyugati szövetségesek francia kezdeményezésre a román kapituláció, illetve a bukaresti béke ellenére „kivételes bánásmódban részesítették”, így 1918 novemberében, a háború végén (!) ismét szövetséges (de facto hadviselő) államnak nyilvánították az 1916-ban kiütött Romániát, s a Iașiban tartózkodó francia, angol, amerikai követek országuk támogatásáról biztosították mind a román kormány, mind az erdélyi román nemzeti tanács képviselőit az elképesztő területi igényeiket illetően.

A november 13-i belgrádi diktátum azt rögzítette, hogy az immár szövetséges román csapatok bevonulhatnak az Erdélyt kettészelő kijelölt demarkációs vonalig, a Nagy-Szamos felső folyásától a Maros folyó mentén egészen Szegedig. A november közepétől a Keleti-Kárpátok hágóin át Székelyföldre folyamatosan benyomuló román királyi csapatok azonban nemcsak Erdély keleti és déli részét kívánták megszállni, hanem a történelmi Magyarország keleti felét egészen a Tiszáig, hogy úgymond „tizennyolc évszázad után Traianus Daciájának egykori határainál vonják meg az új határvonalakat”. Amikor az erdélyi román irredenta vezetők november közepén Iașiban arra kérték a román kormányt, hogy a királyi hadsereg haladéktalanul szállja meg Erdélyt, ott arra utasították őket, hogy minél előbb hívják össze az erdélyi románok nemzeti gyűlését, amely kimondja Erdély feltétel nélküli egyesülését a Román Királysággal, egyúttal katonai segítséget kér a királyi kormánytól. Ezt követően szervezték meg december 1-jén Gyulafehérváron az erdélyi helyi román nemzeti tanácsok képviselőinek gyűlését, ahol a több mint ezerkétszáz küldött jóváhagyta a központi román nemzeti tanács által előző este meghozott egyesülési határozatot, majd a kint gyülekező több tízezres tömegnek kihirdették az eredményt. Még aznap megalakították a nemzeti nagytanácsot, az pedig másnap kinevezte a kormányzótanácsot, amely rövid ideig az erdélyi románság kormányaként funkcionált.

Mindennek azonban különösebb jelentősége nem volt, azon túlmenően, hogy az erdélyi román nemzeti önrendelkezés jogszerűségét így próbálták bizonyítani, egyúttal legitimálni a román királyi hadsereg invázióját. A „nagy egyesülés” sok-sok szépséghibája közül az egyik az, hogy a néhány nap alatt vezényszóra verbuvált ezerkétszáz román küldött – demokratikus választás híján – valójában nem képviselte még az Erdély lakosságának valamivel több mint felét kitevő egész románságot sem, nemhogy a többi őshonos erdélyi nemzetet. Sőt a magyarok a december 22-i kolozsvári, szintén több tízezres nagygyűlésen deklarálták, hogy nem a királyi Romániával, hanem „a magyarországi népköztársasággal állami közösségben” kívánnak élni. A másik „kilógó lóláb” az volt, hogy a román intervenció már november 10-e körül megindult, s Erdély-szerte terjesztették Ferdinánd király felhívásait, amelyek az újra harcba lépő román hadsereg céljának a „Tiszáig és Dunáig terjedő ősi román földön” élő összes románok felszabadítását és egy „szabad és hatalmas államban” történő egyesítését jelölte meg. Ennek értelmében a királyi haderő december 24-én megszállta Kolozsvárt, és január végére szétzúzta az erdélyi magyar államapparátust, 1919 tavaszán pedig megindult a maradék Magyarország elfoglalására. Mindezt tehette a nyugat-európai szövetségesek cinikus-cinkos támogatásával, amelyek 1918 novemberében állítólag lezárták a Nagy Háborút, s amelyek vezetői ma tiszta lelkiismerettel együtt ünneplik Bukarestben a gyulafehérvári nagy szemfényvesztés centenáriumát.